Maestro Crudelio

     Az érettségi előtti utolsó hónapban az ifjú Spártai úgy ült a matematikaórán, mint valamely elveszett expedíció egyetlen túlélője, ki a bennszülöttek törzsi tanácsa előtt áll, s - annak ellenére, hogy sorsáról döntenek - karattyolásukból mit sem ért. A kicsengetésre kapta fel kissé a fejét, tétova mozdulattal pillantva körül, vajon valóban véget ért-e a rémálom, ám az öreg prof intett a tanulóifjúságnak, hogy szeretné befejezni a megkezdett gondolatot. A táblára egy vonal lett felrajzolva, amit az öreg valamiért szakasznak nevezett. A szakasz elején és végén egy-egy szomszédos egész számot reprezentáló tojás alakúra sikeredett krétakör terpeszkedett.

     A kilencvenes évek végén, a volt kecskeméti ügyész - természetesen a megboldogult B.Kálmánról van szó - a belbudai kora tavasz első langyosságában helyet foglalt törzshelyén a Bambi Presszó teraszán, s feltett szándéka volt, hogy a vele szemben immár elhelyezkedő Spártai Férfinak átadja irodalmi tapasztalatainak sűrejét, mivel igen kedvelte az - akkor még - ifjú Spártait, noha írásait kissé édeskésnek vélte. Ám mint azt többször elmondta, nem zárja ki az ifjúság fejlődésének lehetőségét, ezért több-kevesebb rendszerességgel a Presszóba kérette a Spártait, hogy az irodalom iránt lobogó lángot továbbadja.

   Van úgy, hogy a nap észrevétlenül indul, és arra ébred az ember, hogy már csütörtök van. Ez a csütörtök azonban nagyon határozottan, vagy amiképpen a költő mondaná, egy vastag tollvonással indult, oly módon, hogy hajnalban hatalmas szél kerekedett és egy villám belecsapott a római katolikus templom tornyába, mely fáklyaként lobogott néhány percig, míg a leszakadó eső el nem oltotta a tátongó lángokat.
- Ez csak figyelmeztetés a mélyen vallásosak számára - szólt cinikusan a Spártai Férfi, holott mindenki tudta, hogy a lelke mélyén istenfélő ember, vagy legalábbis olyasmi. A szél megdöngette az ajtót, majd a küszöb alatt besodort egy levelet. Ezért volt hát minden... a vihar, amiképpen jött, hirtelen eltűnt, és ettől a pillanattól kezdve csütörtök reggel volt.

   A Spártai Férfi kora hajnal óta állt az ablak előtt, kissé félrehajtva az ódon csipkefüggönyt, mintha csak leskelődne, pedig tevékenysége korántsem volt könnyed szórakozás, mivel a ködöt figyelte. Meggyőződése volt, hogy a köd, ma elnyeli a várost. A gonosz, szürke pára oly lassan, oly észrevétlenül közeledett, hogy hétköznapi ember nem is értette miként került ide. Mikor észrevette, hogy valaki figyeli, akkor megállt, s mikor avatatlan szem számára láthatatlannak gondolta magát előrekúszott valamelyest.

Mivel a telefon oly szomorúan csengett, a Spártai Férfi felvette a kagylót és kedvesen a füléhez emelte, majd gyanakodva belehallgatott.
- Állő? - szólt a fekete lyukba óvatosan, fanyar francia akcentussal, így tévesztvén meg a telefonbetyárokat.
- Én vagyok - suttogott egy elhaló és bűntudatos Női Hang.
- Értem, és őszintén örülök - válaszolt még mindig igen óvatosan a Spártai, hiszen fogalma sem volt róla ki a Női Hang.
- Ma elhagyom Önt - szólt sírásra biggyedt árnyalattal amaz.
- Ezt igen szomorúan hallom... - folytatta most már hallható zavarban a Spártai, de a Hang beléfojtotta a szót.

- Nem az Ön hibája kérem, én önértékelési gondokkal küzdök és cseppet sem vagyok képes értékelni az Önből áradó szeretetet, inkább lelem kedvem talmi örömök hajszolásában. Ezenkívül... - egy pillanatra elhallgatott a Hang, majd mint aki kitűnő kifogást talált bűneire, lelkesen folytatta.
- ...azt sem tudom, Ön miként csókol!

     A telefon csörren, mintha gyermek zokogna egy elhagyott kútban, felkapom hát, hogy ne halljam a kín szörnyű hangját, de a telefon néma... tehát a szekrényben sír valaki. Ekkor azonban suttogni kezd a telefon, s te halk, recsegő hangon hívsz, induljak azonnal, szükséged van rám. Most.
     Ugyan mit tehetnék, kilépek az udvarra, hol hóförgeteg dúl üvöltve, s lovak híján a könnyű szán, mint a távolság csontváza didereg magányosan. Kishúgom lép elő a sötét szobából, együtt érzőn villan meg vékony combja a rongyos szoknya alól, s látván szenvedésemet végigjárja a falut, hogy lovat szerezzen, míg én az udvaron vigyázom a fürge, s egyre halványuló reményt, ki folyton szökni próbál, s így durva szitkok közepette verekszünk, hempergünk a hóban. Végül kicsusszan markomból, s átvetvén magát a magas kerítésen, elillan.

   A Budai Ember egy borongósan szélfútta tavaszi napon, elbocsátotta magától a Vak Leányt, mert lelke legmélyén úgy érezte a leány többre hivatott egy magafajta vén bohémnél, ki vak szerelme mellett csupán a pénztelenség hideg leheletét képes ajándékul adni. A leány eltűnt a Tabán szomorkás emlékezetében, sőt azt is mondják átköltözött Pestre, ami önmagában nem vall ugyan jó ízlésre, de ismerősei a mérhetetlen bánattal magyarázták ballépését.
   A Budai Ember néhány napig a szabadság mámorában úszott, végigjárva a rég nem látott budai kiskocsmákat, s fellelve a vén cimborákat, ám néhány átivott éjszaka után mély letargiába esett, s egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött ismét festeni kezd.
   Az öreg Stumpf Károly bácsi volt a belbudai festők modellügynöke, ám hogy miért éppen őreá bízták a leányok jósorsukat, s tehetségüket ezt örök homály fedi. A Budai Ember átballagott hát Stumpf úrhoz, s közölte vele, hogy mitológikus témájú képet óhajt festeni, melyhez illő modellt keres.

   Szörnyű az ébredés annak, ki azt álmodja, hogy ébren van. A vélt valóság szertefoszlik, s kezdetét veszi a rémálom. Így ébredt másnap Sárika. Másnap... vagy harmadnap? Esetleg egy hét múlva? Ki tudná ezt megmondani... a napok összefolytak, noha a kisasszony minden este hazament és valóságot álmodó dobozból, vagy álmok nélküli mély veremből ébredt reggel, hogy a teraszon elfogyasztott feketekávé után elrohanjon a Mesterhez, ki minden áldott reggel megkérdezte ugyanazt, és Sárika vagy hebegett valami ostobaságot, vagy csak állt szó nélkül, a megszégyenülés pírját érezve a homlokán.

   Mire hajnalodott, Sárika felkelt, hálóingben kilopózott az udvarra, hogy kinyissa a spalettákat, majd felrakott egy kis vizet, hogy megfőzze a reggeli kávét, melynek élvezetét el nem mulasztotta volna soha. Sárika gyakran álmodozott arról, hogy a Papával kávézik a teraszon, a Papa fogja a kezét, és csak mosolyognak és szürcsölik a kávét, a Papa sodor magának egy cigarettát, és Sárika meggyújthatja a gyufát. A Papa mindig ezt ígérte, de mire a kislányból kisasszony lett, a Papa elment, mert képtelen volt elviselni a Mama fecsegését, az állandó perpatvart, a sikoltozást. Elment Amerikába s minden bizonnyal felfalták az indiánusok. Sárika egyedül maradt, és tudta, hogy a kávét kizárólag a Papa miatt issza, és mindig teraszos lakást bérel, mert a teraszon lehet üldögélni a Papával. Ó Istenem… nagyon hiányzik a Papa.

   Egy napon az Ártatlan Leány odatérdelt a Spártai Férfi elé, megérintette annak térdét, s így szólt:
- Miért van az Mester, hogy oly nagy örömmel emelem ajkaimhoz a fájdalom általad nyújtott kelyhét, s meghalnék, ha nem tehetném meg, amit kérsz tőlem, s ha azt kérnéd, hogy vágjam el a torkom, én megtenném, hogy a véremmel mossam le rólad a szomorúságot, melyet tudatlanságom és gonoszságom okoz neked. S miért van az Mester, hogy a szereteted, mint gyolcsing ölel körül, s ha azt kérném vágd el a torkod, te megtennéd, hogy véreddel mosd le rólam a szomorúságot, melyet a Világ Farkasai okoztak nekem?
   A Spártai, aki már évszázadok óta várta e kérdést elmosolyodott, kezei közé fogta az Ártatlan Leány arcát és így szólt:
- Hogy megértsd a világ dolgait, elmesélek neked egy történetet, s hogy választ kapj kérdéseidre elárulom, hogy az Ártatlan Szolgáló olyan mint egy bárány, s az Igazszívű Mester olyan, mint a jó pásztor.
   A Spártai hátradőlt, az Ártatlan Leány az ölébe hajtotta fejét, s mikor minden elcsendesedett, a Spártai mesélni kezdett.