Maestro Crudelio

     A telefon csörren, mintha gyermek zokogna egy elhagyott kútban, felkapom hát, hogy ne halljam a kín szörnyű hangját, de a telefon néma... tehát a szekrényben sír valaki. Ekkor azonban suttogni kezd a telefon, s te halk, recsegő hangon hívsz, induljak azonnal, szükséged van rám. Most.
     Ugyan mit tehetnék, kilépek az udvarra, hol hóförgeteg dúl üvöltve, s lovak híján a könnyű szán, mint a távolság csontváza didereg magányosan. Kishúgom lép elő a sötét szobából, együtt érzőn villan meg vékony combja a rongyos szoknya alól, s látván szenvedésemet végigjárja a falut, hogy lovat szerezzen, míg én az udvaron vigyázom a fürge, s egyre halványuló reményt, ki folyton szökni próbál, s így durva szitkok közepette verekszünk, hempergünk a hóban. Végül kicsusszan markomból, s átvetvén magát a magas kerítésen, elillan.

     Kishúgom lép be a kapun, arcán a fagyott könnyek apró gyöngyei, rám sem néz, a szobába lép, s én követem. próbálom vígasztalni őt, noha magam is vígasztalhatatlan vagyok. Apró melleit símogatom, lassan elcsendesedik, míg én rémültem gondolok rád és sorsodra, mely beteljesedik, ha nem megyek hozzád.
     Ismét sírás és nyöszörgés tölti meg a sötét szobát, feltépem az ódon szekrény hatalmas ajtaját, s egy kopasz fiú lép ki, s könnyes szemmel suttogja fülembe, hogy a két lovat nekem hozta.
     Értetlenül bámulok a savós szemekbe, ám a szekrényből kilép egymást taszigálva a két éjsötét ló, hatalmas farukat ringatva, gőzölgő testtel taszigálnak ki az ajtón. A fiú kishúgomra veti magát, s a combjaiba markol, ágyékát szívja nyálasan, kishúgom sikolt, és lemondó rettegéssel búcsúzik tekintete. Próbálok kitörni, de a két kanca a szánhoz taszít, s egyikük nedves farával a bakhoz szorít, míg másikuk felteszi a szerszámokat. Legalább két bordám törött.
     A szán recsegve, nyikorogva bukdácsol a hóviharban, nem látok semmit, csak a két kanca őrjítő vágtáját, amint felfalják hatalmas pofájukkal az utat maguk előtt, így gyorsítva utazásomat. Kishúgom jut eszembe és a kopasz fiú, ki minden bizonnyal maga alá gyűrte már a remegő és csatakos leánytestet. Megfizettem a lovakért.
     Fertályórán belül házad előtt járunk, a két ló összegömbölyödik, s lefekszik a hóba, míg én a saroglya alól előhúzom táskám. A házból kirohan apád, és három kövér, öreg rokon, valamint a kis Hercegnő egy kórházi ingben, feszes farpofái kilógnak a fellibbenő ing alól, s én elmerengek a látottakon.
     A házba tuszkolnak, s a füstölőktől ködös szoba közepén hatalmas ágyon fekszel kiterítve mezítelenül, ágyékod nedvesen remeg, melleid libabőrösen, hetykén merednek a mennyezet felé, látom hát, hogy vártál reám. Az arcodhoz hajolok, hogy megcsókoljalak.
- Későn jöttél, hamarosan meghalok - szólsz szemrehányás nélkül, szenvedő mosolyt ragasztva hófehér arcodra. A kövér rokonok vígasztalóan csípkedik melleid, elhessegetem őket, apád harsányan röhög.
- Ments meg kérlek, rettegek a haláltól - sírva fakadsz, ajkaid lebiggyednek, kis nyálcsepp csillan a szád sarkán, s én dühös vagyok. Semmi bajod, halálra rémítettél.
- Hoztál korbácsot és vesszőt? - kérdezed szipogva, s én dühödten a táska felé mutatok. Az ágy szélére ülök, s te nyögdécselve markolászod péniszem.
     Hatalmas fekete madarak csapódnak az ablaknak, varjak vagy inkább hollók lehetnek méretük okán. Türelmetlenül pusmognak a vendégek, de még nem kezdhetünk, míg meg nem jön Gerda és Kay.
     Mikor belépnek az ajtón, örömrivalgás kíséri őket, az ajtó nyitva, így a két ló besompolyog egymás után. Lejjebb tekerik a petróleumlámpa lángját, s a nők levetkeztetnek, hogy megbámulhassák meredő vesszőmet, míg korbácsollak.

     Megfordítanak téged, fekete selymet terítenek a hátadra, és megemelik kissé gömbölyű tomporod. Ágyékod megnyílik kissé és édes, illatos nedv lövell ki belőle, melyet a kancák felnyalnak a földről. Korbácsolni kezdelek, az ütések tetszést aratnak, péniszem duzzadtan ugrál minden csapás után. A nők visonganak, s a zajra előlép egy lány ki eltorzult arcára kendőt tekert.
     Tengerkék szeme villan csak a fekete mélységből, ágyadhoz lép és széthúzza farpofáidat, hogy a korbács akadálytalanul sújtsa szétnyíló szemérmedet. Lecsapok újra és újra, a nők őrjöngenek és követelik, hogy hágjalak meg.
     Feltuszkolnak az ágyra, a kis Hercegnő megmarkolja péniszem majd nagyot köp ánuszodra. Elernyeszted feneked s a leány beilleszti duzzadt farkamat. Beléd nyomulok, hogy így arassak tetszést, az öregek tapsolnak, s te felsikítasz. A kis Gerda lép elém és számba tolja a nyelvét.
     A torz arcú leány lehúzza rólad a fekete selymet, s ekkor megpillantom a tátongó sebet hátad bal oldalán. Ó kicsi szentem, hát mégis meg kell halnod! A vörösen tátongó seb szélei üszkösek, férgek nyüzsögnek ráncaiban, a szívedet tépte ki valaki, talán éppen én, ki tudja, ki emlékszik erre, oly bódult vagyok, mikor találkozom veled.
     Mindenki az ágynál tolong, belém markolnak, csípnek és símogatnak, izzadt testemet szorítják hozzád, valaki kötelet dob ránk, hangosan röhögnek, egyikük az arcomhoz nyomja punciját. Becsaptak és elárultak engem...
     Mindketten elpusztulunk, ha ez így megy tovább. Beléd ürítem magomat, hangos üvöltéssel, s azon nedvesen kitéplek a tömegből, hátamra dobom alélt testedet. Az udvaron látom, a két ló befogta magát, a szánra doblak, s utcu!
     Ki az útra, hol a lovak őrült táncba kezdenek, kavarog a hó vágtájuk mögött, s mi meztelenül bújunk össze a bakon. Házam közeleg, kishúgomra gondolok, a törékeny testre melyhez odabújtam éjjelente. Veszett erővel húzom a gyeplőt, de testem erőtelen, s a lovak habzó szájjal rohannak tovább. Ó édes Isten, mi lesz velünk?
     Napok óta vágtatunk, az erőnk fogytán, s talán megfagytam volna már, ha mezítelen testedbe bújva nem melegítenél. A szád összenőtt a számmal, az ágyékod az ágyékommal, csupán gondolkodom néha... vajon hová tartunk?