Maestro Crudelio

   A Budai Ember egy borongósan szélfútta tavaszi napon, elbocsátotta magától a Vak Leányt, mert lelke legmélyén úgy érezte a leány többre hivatott egy magafajta vén bohémnél, ki vak szerelme mellett csupán a pénztelenség hideg leheletét képes ajándékul adni. A leány eltűnt a Tabán szomorkás emlékezetében, sőt azt is mondják átköltözött Pestre, ami önmagában nem vall ugyan jó ízlésre, de ismerősei a mérhetetlen bánattal magyarázták ballépését.
   A Budai Ember néhány napig a szabadság mámorában úszott, végigjárva a rég nem látott budai kiskocsmákat, s fellelve a vén cimborákat, ám néhány átivott éjszaka után mély letargiába esett, s egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött ismét festeni kezd.
   Az öreg Stumpf Károly bácsi volt a belbudai festők modellügynöke, ám hogy miért éppen őreá bízták a leányok jósorsukat, s tehetségüket ezt örök homály fedi. A Budai Ember átballagott hát Stumpf úrhoz, s közölte vele, hogy mitológikus témájú képet óhajt festeni, melyhez illő modellt keres.

   A Budai Ember nem volt bizonyos afelől, hogy az öreg tisztában van a mitológia fogalmával, ő azonban nem is rejtette véka alá téma iránti érdektelenségét, mivel az árat nem a téma, hanem az öltözék szabta meg.
- Meztelennyen lesz?
- Igen, mint mondottam mitológikus...
- Értem, szóval mezítelenyen. Most csak ez az oskolás leány van itt kéznél, aki meztelenyen is megy.
- Iskolás?
- Felnőtt az, csak oskolába jár. Eggyetemre.
- Egyetemista?
- Az. Nem olcsó, de a Zsuzsa csak júliusban jön haza. A többiek meg... - az öreg legyintett, nem is magyarázott, mivel a művészek tudták, hogy a leányok csak akkor dolgoznak, ha a pénzük már elfogyott, sőt előbb adósságba verik magukat, s csak azután jön a vetkőzés. A Zsuzsa kakukktojás, mert a Zsuzsa okos leány, ám mint hallottuk, ő csak júliusban lesz.
   A Budai Ember végiggondolta lehetőségeit és korlátait, belevéve, hogy Óváryné határozott ígéretet tett a kép megvásárlására, amennyiben az, az általa megálmodott mitológiai jelenetet ábrázolja, sőt némi előleget is adott, mely ezekben a pillanatokban szabad szemmel már alig volt látható.
- Rendben... küldje hozzám kedden tízre. Reggel. - Az öreg bólintott és lehuppant egy hatalmas, szakadozott bőrfotelbe, jelezve hogy a társalgást lezártnak, az üzletet véglegesnek tekinti.
   Kedden délelőtt tízre megérkezett a leány. Oly ijesztően pontos volt, hogy egészen váratlanul érte a Budai Embert, aki ugyan már felfeszítette a vásznat, de a pódiumot még nem állította össze. Leültette a vászon mögé a leányt, s kapkodva összerakta a kellékeket.
   Óváryné igényei szerint a képen az egyik titán leányának, sellőnek és amazonnak képét kellett vászonra álmodnia, pajzzsal, dárdával, aranyló sisakkal, mely képet inkább Pallasz Athénéről képzelte el a Budai, ám Óvárynéval vitázni nem kívánt, sem a pénz miatt, sem pediglen azért, mert úgy hírlett az öregasszony az erőszaktól sem riad vissza, ha igazát kell bizonyítania.
    A Budai Ember alaposan megnézte a leendő modellt. Egy majdnem híres író később így jellemezte a leányt: "Ijesztően gyönyörű volt, s amely helységbe belépett, ott szinte lángra lobbant minden... szerelmes volt belé, aki csak egyszer is látta. Legtöbbjük csak a második találkozás után lett öngyilkos."
- Vetkőzzek? - kérdezte a Leány, mivel festője lassan egy perce állt előtte üres tekintettel. A Budai Ember bólintott, a Leány a pódiumhoz lépett és vetkőzni kezdett. Gyors volt, pontos, már-már akkurátus. Ruháit rendben az ablakpárkányra tette és visszalépkedett a pódium elé. A Spártai döbbenten bámulta a jelenséget és zsigerei mélyén megérezte a bajt. Tudta, hogy baj lesz, nagyon nagy baj... az ilyen nők nagyon nagy bajt okoznak mindenfelé, s legtöbbjük élvezi ezt a gonosz utóízt, amit maga mögött húz, mint alig csillanó pókhálót. Lobogó vörös hajú, vékony, kicsiny mellű leány volt, oly sötéten zöld szemekkel, melyet csak festményeken lát az ember.
   A Budai Embernek egy versenyló jutott eszébe róla, egy kanca, akit elvezetnek a lelátó előtt. Van aki egy lovat lát, az ilyen ember érdektelenül szűk látókörű, és van aki meglátja a combokon végigfutó izmok őrjítő vonaglását, a feszes far táncát, a hatalmas fekete szemet, azt a küllemet, amelyet ez a kecsesen elvonuló hatszáz kiló izom és hús áraszt. A leány valóban fenséges látványt nyújtott, amint fesztelenül a pódiumhoz vonult, és mosolyogva felemelte a hatalmas pajzsot.
- Mit csináljak? - kérdezte olyan mosollyal, hogy a Budai Ember azt hitte, most megeszi a Leány. Nagy baj lesz.
- Fordulj meg egy kicsit - szólt váratlanul, a Leány pedig - noha felhúzta a szemöldökét - engedelmesen megfordult. Bal kezében a pajzs, a hátán megfeszülnek az izmok, haja fodrosan lehull és a feneke... igen a feneke... óóó Istenem. Pálcafenék. A Budai Embert megrázta a jeges rémület, szájpadlásán érezte azt a fémes ízt, amit akkor érzünk, ha valami sorsfordító dolog közeleg.
   A pálcafenék olyan mint az egyszarvú, mindenki hallott róla, mindenki beszél róla, mindenki szeretne látni legalább egyet életében, ám ez a magasztos áldás, csupán keveseknek adatik meg. A pálcafenék sajátos esztétikumú női far, mely feszességét és izomzatának tónusát tekintve messze felülmúl minden képzeletet, ám valódi arcát a pálca alatt mutatja meg, mikoron oly tökéletességgel mozdul és rezzen a csapások alatt, oly kedves hangon csattan, mely tökéletességet emberi szavakkal leírni képtelenség. A leány fenekét ráadásul négy soha nem múló, halvány forradás csíkja ékesítette, melyből a Budai Ember azonnal tudta, hogy nemegyszer megcsókolta már a pálca.
   A Leány unott arccal fordult vissza, a Budai Ember azonban rárivallt:
- Nem szóltam még, hogy visszafordulj... - a hangjában volt valami, amitől a Leány jobbnak látta ha ismét hátat fordít. A rend helyreált, bár a Budai ember tudta, hogy a győzelem csupán időleges.
- Vedd fel a sisakot és a dárdát. - szólt, majd izgatottan figyelte a lehajoló Leány farpofái közül kivillanó szemérmet. Nagyon veszélyes. Közelebb lépett és beigazította a Leányt, aki minden irányító mozdulatot és érintést türelemmel tűrt. A Budai Ember visszaült a vászon mögé és megkezdte a festést. Sajnos Óváryné instrukciói szerint a pajzs a test előtt kellet legyen, erkölcsi okok végett, mely okokat a Budai Ember mélyen megvetett, ám a vevő diktált. A dolog működött is néhány percig, míg a festő végképp kiborult attól, hogy íly módon a Leány teste abszolút takarásban van. A mezítelenségnek így semmi értelme.
- Ez így nem lesz jó... vedd át a dárdát a bal kezedbe, a pajzsot pedig a jobb kezedbe. Úgy... - a vázlat elkészítése folytatódott, immár a test teljes látványával. A Budai Ember hamarosan ecsetet ragadott, színt kevert és olajjal dolgoztak vagy négy órát, azután a Budai Ember kérte, hogy pihenjenek kissé.
   A Leány egy szürkéskék köpenyt terített magára, ami igen kevéssé takart el bármit is, de a célja talán éppen ez volt, s odalépett a Budai Ember elé, oly közel, hogy érezni lehetett az illatát.
- Megszoktam már, hogy bámulnak... főleg az ilyen öregek. De a te figyelmed az nem elégszik meg azzal, hogy képzeletben megdug. - A Leány elhallgatott, ám a Budai Embernek nem volt mondanivalója ennyi közlésre.
- Szeretnél megdugni? - a Leány cigarettára gyújtott és a kék füstbe burkolódzó parázs mögül felsandított a festőre, aki még most is hallgatott. A kérdést nem felhívásnak szánta, az arcán látszott, hogy tennivalói sorában, szinte mindent előrébb sorol, mint azt, hogy felkínálkozzék a Budai Embernek, akit mélységesen megbántott az "ilyen öregek" kifejezés.
- Te valami mást szeretnél... vagy mást is. Nem igaz? - erre már lett volna frappáns válasza a Budai Embernek, ám eddigi hallgatását nem szerette volna megtörni semmivel. A Leány ezzel áthatolhatatlan falat emelt maga köré, de előbb néhány mondatával léket vágott a férfi szívébe, s most e fal mögül várta, míg amaz kivérzik, mint egy disznó.
   Óóóó édes Istenem! Micsoda érzés szemben állni egy elérhetetlen nővel, aki ráadásul mezítelenül áll az ember előtt, tökéletessége és elérhetetlensége elefántcsonttornyában, s oly megvetésről tesz tanúbizonyságot, mely megvetés gyilkos indulatokat ébreszt egy úriemberben is, nemhogy a Budaiban, ki soha nem tagadta csibész mivoltát.
   Nemes egyszerűséggel gyomron vágta a nőt, ki tátott szájjal görnyedt össze, akkor elkapta a nyakát, a régi komódhoz vonszolta, ahonnan valami bilincsfélét csatolt reá, s még mielőtt a Leány levegőhöz jutott volna, odaláncolta egy mennyezeti kampóhoz, majd jobb híján a Leány saját bugyiját tömte annak szájába. Ekkor hátralépett, mint aki rádöbben, mit tett, saját hajába markolva motyogott néma szitkokat, majd kissé megnyugodva végigtekintett művén.
   Nem volt egyszerű elkapnia  Leány lábait, mert őrülten rugdalózott, a szemei tűzben izzottak és a Budai Ember egy pillanatra sem merte kivenni a szájba tömött bugyit, mert noha nem értette mit mond, biztos volt benne, hogy a Leány a szitkok és átkok legszörnyűségesebbjeit zúdítja rá. Miután kötél került a leány lábaira, már tudta, hogy innen könnyebb dolga lesz. Kinyitotta a nagy tölgyfa szekrényt és elővett néhány dolgot, melyeket a leány, miután megpillantott, néma őrjöngéssel fogadott.
   Most valóban olyan volt, mint egy betöretlen kanca, s noha a marja nem volt habos, gyönyörű csíkokban folyt le hátán a veríték, végigsimítva a far feletti gödröcskék szőke pihéit. Élesen zihált, orrlyukai kitágultak, és megfeszült izmokkal várta betöretésének első csatáját.
    Ám a Budai Ember - mint tudjuk - komoly szaktekintély volt e gyönyörű szakmában, ha nem is a legérzelmesebb. Percek alatt terpesztőfát kötött a leány bokái közé, odavonszolta egy hatalmas, súlyos asztalhoz, s úgy odakötötte, hogy a Leánynak tudomásul kellett vennie, hogy sorsa beteljesedett, s betöretése hamarosan elvégeztetik. Megjelent szemében az első könnycsepp, bár a Budai Ember szerint ez csak afféle női praktika volt, mert amikor a férfi letolva gatyáját, odaállt az asztal elé, szemben a Leánnyal, amaz ismét őrjöngeni kezdett, hogy még a mázsányi asztalt is odább rakta. A Budai nyugodtan állt a Leány előtt, mélyen a szemébe nézett, míg vesszeje lassan átmerevedett, s akkor a Leány mögé lépve belemarkolt a fenséges pálcafenékbe.
    Mily élvezetes volt morzsolgatni a feszes fart, mely őrjítően vonaglott a kezei alatt, mily csodálatos érzés volt ráverni, s hallgatni a muzsikáló csattanást és nyögést. A Budai ezután szétfeszítette a farpofákat, hatalmasat köpött a Leány ágyékára, majd beletömte vesszejét. Belemarkolt a Leány hajába hátulról és vicsorgó fogakkal, mint a csődörök, egyszerűen meghágta. Akkor ráborult, végighúzta arcát az izzadt vállakon és beleharapott az egyikbe.
Azt gondolnánk - akárcsak a Leány, - hogy a megpróbáltatás ezzel véget ért. Ám a Budai úgy döntött, a java még csak ezután jön, mivel úgy okoskodott, hogy ha már jósorsa megáldotta egy valódi pálcafenékkel, miért ne pálcázná el kedvére? A leány cikázó szemekkel követte a férfi minden mozdulatát, mivel megsejdítette, hogy valami még vár reá.
   A Budai Ember ismét az ódon szekrényhez lépett, sokáig kutatott az alján, míg meg nem találta azt a hosszúkás, kemény bőr dobozt, melyről - használata híján - majdnem megfeledkezett. A doboz egy elefántcsont pálcát rejtett, melyet csodálatos technikával illesztettek egyetlen míves darabbá. A pálcát Bécsben vásárolta a Budai Ember a Dorotheum egyik árverésén, ráköltve talán teljes örökségét. A legenda szerint a pálca a Márkié volt, noha a Budai Ember soha nem adta tovább e szóbeszédet.
- Ez éppen neked való - mormogta fogai között a Leány felé - az első és utolsó alkalom, hogy ilyen megtisztelő partnerhez legyen szerencsétek. Bizony... a találkozás megtisztelő mindkettőtök számára.
Először feltűrte ingujját, majd gondolt egyet és levette az ingét. A konyhából behozott egy pohárka sherryt, egy régi márvány hamutartót, s noha igen ritkán dohányzott, most meggyújtott egy cigarettát a Leányéból. Jólesően szippantott, majd ivott egy kortyot, és komótosan megkezdte a pálcázást. Nem ütött nagyokat, élvezte a surranást, a csendes csattanást és az elfojtott sikolyt. A látvány is elbűvölő volt és a Budai Embernek az a látomása támadt, hogy amennyiben elég sherry és cigaretta van a háznál, élete végéig elpálcázza a Leányt, kinek gyönyörű farán alig hagytak nyomot az ütések.
   Az álom azonban elszállt és vele együtt a varázs, a Budainak el is ment a kedve a továbbiaktól, ám volt még valami, amit úgy érzett meg kell tennie. Lehajtott fejjel állt szinte percekig, a Leány zihálása is alábbhagyott, néma csend lett. Azután a Budai Ember összeszedve minden tehetségét és erejét, óriási ütést mért a már meglévő négy csík mellé, melyet más titokzatos pálcázók illesztettek a bájos popsira. A csík vérző vörössé vált, a leány felbődült, az elnyomott sikoly hörgéssé, dühödt vinnyogássá hízott, és úgy tűnt nem akarja abbahagyni soha.
   A Budai Ember megitta a maradék sherryt, a csikket elnyomta gondosan és elgondolkodott, most mitévő legyen. Mert a Leányt egyszerűen el, nem engedhette. Emberélet került volna veszélybe, valószínűleg a Budaié. Így tehát megvárta az estét, festegetett. A Leány ott maradt az asztalhoz kötözve, míg be nem sötétedett, ám a Budai többé rá sem nézett.
   Mikor tízet ütött az óra, a férfi egy kézi csomózású - egyébiránt igen ritka - perzsaszőnyegbe tekerte a Leányt, a hátára dobta és a kertek alatt leballagott vele az öreg Stumpfhoz, kinek lelkére kötötte, hogy hajnalban engedje el a Leányt, és egy legénnyel juttassa vissza a szőnyeget. Ezután odaadta az öregnek minden pénzét, ki igen elégedetten bólogatott.
   A Budai Ember néhány napig várta hátha reá törnek a csend és rend őrei, ám senki nem kereste többé ez ügyben, illetve évekkel később a leány, erről később ejtünk szót...
   A festmény elkészült és noha igen erkölcstelen módon ábrázolta az ifjú ókéániszt, Óváryné hamar megbékélt vele, mivel a képen át is mellbevágó volt szépsége és érintetlensége. Óváryné mielőtt átadta a pénzt, felolvasott Hésziodosz művéből, melyet a Budai Ember tokaji aszút szürcsölve, békés szívvel hallgatott.


"Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok,
s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam,
botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot
ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt,
zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind,
s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba."