Az érettségi előtti utolsó hónapban az ifjú Spártai úgy ült a matematikaórán, mint valamely elveszett expedíció egyetlen túlélője, ki a bennszülöttek törzsi tanácsa előtt áll, s - annak ellenére, hogy sorsáról döntenek - karattyolásukból mit sem ért. A kicsengetésre kapta fel kissé a fejét, tétova mozdulattal pillantva körül, vajon valóban véget ért-e a rémálom, ám az öreg prof intett a tanulóifjúságnak, hogy szeretné befejezni a megkezdett gondolatot. A táblára egy vonal lett felrajzolva, amit az öreg valamiért szakasznak nevezett. A szakasz elején és végén egy-egy szomszédos egész számot reprezentáló tojás alakúra sikeredett krétakör terpeszkedett.
- Tegyük fel uraim, hogy Önök azt a feladatot bízzák rám, hogy e két egész szám között elhelyezkedő - Önök által megadott - törtre a krétámmal rábökjek. - az ifjú Spártai úgy ült ott, mint valamely elveszett expedíció egyetlen túlélője, ki a bennszülöttek törzsi tanácsa előtt áll - s valamely érthetetlen okból kifolyólag - nyelveken kezd el szólani, vagy, hogy egészen pontos legyek nyelveken ért, mivel tisztán megjelent előtte minden, amit az öreg prof az imént közölt.
- Amiért azonban e két egész szám között végtelen számú tört helyezkedik el, annak esélye, hogy az Önök által kért számot eltaláljam a krétával, egy a végtelenhez, gyakorlatilag nulla. - a Spártai számára már az is meglepő volt, hogy egy a végtelenhez, az a gyakorlatban nulla s elkezdett oly módon figyelni, ahogy matematikaórán azelőtt soha. Érezte, hogy az elhangzott szavak hatással lesznek a közeljövőre, sőt talán egész életére.
- Az esély tehát nulla... - az öreg prof ravaszkásan elmosolyodott, majd megadta a kegyelemdöfést - de nem lehetetlen! Gondolkodjanak el ezen. - az öreg elviharzott, és valószínűleg senki nem gondolkodott e paradoxonon tovább, sem a nagyszünetben, sem az érettségi szünetében, kivéve a Spártait, aki már akkor meggörnyedt a szavak súlya alatt.
Felvértezve azonban e tudással, s várva sorsa beteljesedését, kereste azt az egy szerelmet, mely aránylott e Földön élő néhány milliárd emberhez, sajnálatos módon tovább rontva az esélyét azzal a ténnyel, hogy - mint azt maga is belátta - bizonyos, hogy mindnyájukkal nem találkozhat. Teltek az évek, a remény csupán alig halványodott, mivel a Spártai Férfi tisztában volt a matematika megingathatatlanságával, mígnem egy napon, mikor a Víziszínpad büféjében ledobta magát a fotelek vastag párnáinak ölelésébe, bemutattak neki egy lányt, akinek úgy csillogott a szeme, miként a hold csillog az őzgidák szemében tél vége felé, s úgy mosolygott miként az angyalok tánca ragyog a menyasszony arcán, s végezetül olyan katonás rendben aránylott a végtelenhez, hogy a Spártai - aki pedig, mint tudjuk tapasztalt harcosnak számított ezen ügyekben is - csupán a fejét tekergette, azzal az eltökélt mosollyal, mellyel az ateisták próbálgatják bizonygatni maguknak, hogy nem Istent látják... A történet aznapi részét már ismerjük, s mindannyian tudjuk, hogy egy angyal birtokba vételéért kemény árat kell fizetni.
A Spártai Férfi idegenkedett a telefontól, mivel nem tudta ki lesz az, aki a vonal másik végén megszólal. A hívó fél éppen úgy lehetett Percsik Károly bírósági végrehajtó, mint a Spielberg Öcsi.
- Én vagyok az. - szólalt meg angyali hangon a Leány és a vonal halk recsegése ellenére, azonnal aránylani kezdett a végtelenhez. A Spártai szívét melegség öntötte el, azon melegség, melyet olyankor érez az ember, mikor egy rég nem hallott hangot ölelhet keblére oly sok rémisztő telefonbeszélgetés után.
- Mit óhajt kedvesem? - kérdezte halkan a Spártai.
- Ezt én kérdezem inkább... történt valami? Mert Ön hívott. - vágta rá a Leány dacosan.
- Kissé zavarban vagyok, mivel esküdni mertem volna, hogy az imént megcsörrent a telefon. - emelte meg hangját a Spártai.
- Lehetetlen, én nem hívok fel férfit uram. Mellesleg felesleges erről vitáznunk, hogy ki hívott fel kit, hiszen ez csak a téma elterelése az Ön részéről erre az ingoványos talajra, melyen úgy látom, Ön igen otthon érzi magát. Elképzelni sem tudom, hogy mit tett velem, azon az estén, hogy azt kellett éreznem, elveszem a szempillái között. Kis híja - és ezért Isten bocsásson meg nekem - hogy meg nem csókoltam ott az automobilnál. Ha Ön nem oly otromba, hogy szinte köszönés nélkül elillan, minden bizonnyal megtörténik ez a förtelem.
- Én...
- Ön? Ön ne szóljon egy szót sem uram! Aznap este sem szólt egy szót sem, csak nézett azzal az ördögi tekintettel, mintha a végtelent bámulná, melybe oly könnyedén és felelőtlenül bele tudnak zuhanni a magamfajta ártatlan leányok. Borsózott a hátam, a combom remegett, a bugyim pedig... ah, ez olyan megalázó! Mindezen túl megbízható forrásból tudom, hogy megnézte a rúdtáncos képemet is, melyen fejjel lefelé lógok lenge öltözetben. Közlöm Önnel, hogy nem publikáltam! S amint hallom, Ön e fotográfiát nem csupán lemásolta, hanem a szíve felett hordja!
- Kérem...
- Ön kér? Mit kér még tőlem, maga pokolfajzat, hát nem látja, hogy a magáé vagyok mindenestül? Mit akar még tőlem? Meg akar ölni? Azt mondja meg, miért nem csókolt meg ott éjjel? Miért? - a mécses eltörött és a Spártai Férfi épp lélegzetet vett, hogy megkezdje a Vigasztalást, mikor a tűz ismét fellobbant.
- Ha pedig mindez nem elég - kiáltott fel zokogva a Leány - tudja meg, hogy elfeledkeztem a vőlegényemről!
- A vőlegényéről?
- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy van vőlegényem! Azt hiszi nem tudom, hogy nyomoz utánam? Mintha nem lennék nyitott könyv a számára, mintha nem adtam volna oda magának mindenem... - a szipogás, és bugyborékoló sírás között alig lehetett érteni a szavait. A Spártai maga elé képzelte a legörbülő szájú Kislányt és a szíve megremegett.
- Képtelen vagyok megérteni miként történhetett, hogy a vőlegényemről megfeledkeztem. Oly durván kitörlődött minden percemből aznap, hogy mikor éjjel hazamentem, megittam egy kávét, ami azért is furcsa, mert nem csupán éjjel, de nappal sem iszom koffit! A barátnőm, ki látva Ön iránti epedésem, figyelmeztetett, hogy mit szól ehhez a vőlegényem.
- Legyen átkozott az a kis kancacsikó, rekedjen be a színpadon - dörmögte a Spártai, mert jól tudta ki az illető.
- Parancsol?
- Nem tettem megjegyzést kisasszony - füllentett a férfi, és kissé elszégyellte magát.
- Végem van, mivel Ön erőszakot tett rajtam, noha olyasmi persze nem történt... Most is mezítelenül ülök egy forró vízzel teli kádban, ám a testem libabőrös és.. erről nem beszélek. Épp elég, hogy ide kellett húznom ezt az átkozott készüléket, s ha belepottyanna a vízbe, minden bizonnyal halálra rázna az áram.
- A telefon nem rázza meg Önt kisasszony.
- Nekem ne papoljon! Ön talán elektronikus, hogy így ért az elektronikához? - szippantott egyet a gyönyörű kis orrán, majd határozottabban folytatta - Ön is beláthatja, hogy egy eljegyzett nő, nem folytathat ilyen viszonyt. Illetve nem tudom pontosan... nem tudok semmit. Maga teljesen szétzilált!
A Spártai Férfit váratlanul érte ez a fordulat és mert a Leány olyan gyönyörűen és izgatóan aránylott a végtelenhez, mindenre eltökélten lezárni készült a beszélgetést.
- Én csupán egyet kérdezek Öntől kedvesem... mondja, nem hiányzik Önnek valami? Nem a meggyfa medalionjára gondolok persze, hanem a szerelem hiányának káros következményeire szeretném rávezetni, ugyanis engem az ön vőlegénye cseppet sem érdekel, és cseppet sem zavar, mivel az a kedves fiatalember száz olyan lányt talál minden ujjára, száz olyat, amilyet szeretne, ám én nem találok a sok milliárdból egyet sem, kivéve Önt kedvesem, s így beláthatja, hogy nem engedhetem el anélkül, hogy el ne venném ami az enyém... mert ugyan mit szeretne Ön? Füstölögve hamvadni, vagy lobogva égni? Nem kellene eldobnia a büszkeségét, ezt az őrjítő egót, ki állandóan a kifogásokat keresi, mely kifogások eltakarják az Ön szeme elől a valóságot? Vajon valóság-e amelyben most él? Elgondolkodott már azon, mi az amit valóban Ön irányít az életében? Vajon nem lenne jobb átadnia magát valakinek, aki rendelkezik Ön felett? Ugyan miért lenne morbid ez a kérdés? Talán zavarná, ha meg kellene tennie bármit annak az embernek, aki az életénél jobban szereti Önt? Megtenni bármit... ez lenne a feladat? Gondolt már arra, hogy készenlétben áll a nap minden órájában, csak azért, mert Mestere így kívánja? Gondolt már arra, hogy elviseli a fájdalmat a megtisztulásért? Ugyan kinek tenné ezt meg? Talán a vőlegényének, aki semmi mást nem akar, mint egy nőt, akinek összedobált szavakat suttog, akinek pompázhat, akibe belefúrja magát olykor? Tudja a szerelem mennyi ideig tart? Tudta, hogy csupán egy villanás az egész? Nem lenne jobb egy villanásban élni rövid ideig, mint az energiatakarékos izzó fényénél lelki halált halni egy életen át? Tudta, hogy nem kell felbontania eljegyzését és nem kell változtatnia hétköznapjain, csupán elhatározásra kell jutnia? Tudta Ön, hogy a viking harcosok azért voltak oly bátrak, mert hitték, hogy sorsuk előre meg van írva? Ismeri Ön azt a fogalmat, hogy elhívás? - a Spártai kissé zihált, a levegő forró és fülledt volt, mint a történelmi pillanatokban.
- Vallási kontextusban ismerem - válaszolt a Kislány gyermeki hangon.
- Vallási kontextusban... pazar. Van ennek egy másik, árnyaltabb, ősibb vetülete is, de most maradjunk az Ön vallásánál. Vizsgáljuk hát meg, valóban Ön lesz az a nő, akit a Sors ide küld. Van Önnél a fürdőszobában Szentírás?
- Igen.
- Vegye hát elő és üsse fel egy oldalon, majd bökje az ujját egy sorra.
- Egy pillanat... - a vonal végén a halk neszezést csobogás, majd néma csönd követte, s a néma csöndben mély lélegzetek.
- Olvassa hát.
"És kérdé az Úr, kit küldjek el, ki megyen el miérettünk?
S én válaszolék, ímhol vagyok én, küldj engemet!"
