Van úgy, hogy a nap észrevétlenül indul, és arra ébred az ember, hogy már csütörtök van. Ez a csütörtök azonban nagyon határozottan, vagy amiképpen a költő mondaná, egy vastag tollvonással indult, oly módon, hogy hajnalban hatalmas szél kerekedett és egy villám belecsapott a római katolikus templom tornyába, mely fáklyaként lobogott néhány percig, míg a leszakadó eső el nem oltotta a tátongó lángokat.
- Ez csak figyelmeztetés a mélyen vallásosak számára - szólt cinikusan a Spártai Férfi, holott mindenki tudta, hogy a lelke mélyén istenfélő ember, vagy legalábbis olyasmi. A szél megdöngette az ajtót, majd a küszöb alatt besodort egy levelet. Ezért volt hát minden... a vihar, amiképpen jött, hirtelen eltűnt, és ettől a pillanattól kezdve csütörtök reggel volt.
A Spártai rémülten járkált a földön fekvő levél körül, mivel tudta kitől jött és egyáltalán nem számított válaszra. Levelét amolyan vallomásnak szánta, melyet nyilvánosságra hoz ugyan, ám a reakcióktól, megnyilvánulásoktól és kézzel fogható véleményektől elhatárolja, vagy inkább - és lássuk be ez közelebb áll az igazsághoz - megóvja magát.
Bármennyire is kemény és könyörtelen harcos volt a Spártai, voltak az életében oly félelmek, melyeket legyőzni nem, csupán palástolni tudott. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, a legjobb stratégia, ha nem vesz tudomást a levélről. Bement hát a szobájába és napi elfoglaltságait végezve estefelé eljutott arra a pontra, ahol az ember olyannyira megacélozza lelkét, hogy úgy érzi megbirkózik bármely föladattal. Mint izzó fémlemezt, felkapta a levélkét, a zsebébe gyűrte, majd kirobogott a sötét utcára.
Rótta a sikátorokat és kereste a megfelelő helyet és időpontot. Langyos este volt, noha a naptár szerint ez egy decemberi csütörtöknek készült. Végül megállt egy öreg utcai lámpás alatt és a zsebébe nyúlt. Aranyszegélyes, rózsaszínű levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva - hajadon írta, ezt látni lehetett rajta. A Spártai kétszer is elolvasta, majd felnézett a lámpásra...
"Mélyen tisztelt Uram!
Levele váratlanul ért, - mit ne mondjak - megrémített. Napokig válaszolni sem mertem, noha a válasszal lelkem mélyén azonnal készen álltam, a sok álarc melyet azonban viselni kénytelen vagyok, lehetetlenné tette, hogy elmondjam Önnek mindazt, amit valójában gondolok. A mai napig.
Rájöttem azonban, hogy e levél, néhány száz apró betűvel teleírt papiros csupán, s ha szemben állok Önnel - felvértezve a nők évezredes hagyományaival - letagadom minden mondatát.
Úgy érzem Ön belém fúrta az ujját, feltekerte rá az életem és csavargatni kezdte, mint egy hajtincset. Ön azzal az ideával játszik, hogy atyám és szeretőm legyen egyben. Ha álorcáim rajtam vannak, e fordult gondolatot felháborodva kikérem magamnak, itt azonban megvallom Önnek, semmit sem kívánok jobban mint ezt. A lelkem sikolt Önért... ám ha találkozunk az Ön által olyannyira preferált Bambi Presszó teraszán, mindezt letagadom.
Emlékszem együtt töltött perceink minden pillanatára, s mikor azt mondtam Önnek, hogy kizárólag akkor megyek el a vidám társasággal a táncmulatságba, ha Ön is ott lesz, halálos komolysággal mondtam, noha akkor Ön - véleményem szerint - azt gondolta, csupán a friss ismeretséget megtisztelő udvariasságból teszem. Amikor azonban szemtől szemben ülünk a Bambi Presszó teraszán, e tényt letagadom.
Mikor Ön aznap este azt mondta, hazakísér a táncmulatság helyett, én azonnal tudtam, hogy Ön erőszakot tesz rajtam, s noha - sem akkor, sem azóta - nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék ennél, én visszautasítottam Önt, mivel úgy éreztem nem állok készen, hogy aznap hamuvá porladjak az Ön kezei között. Tudnia kell azt is, hogy fenti mondataim a Bambi Presszó teraszán letagadom.
Mikor a belbudai kis lakásban mulatérozó vidám társaság karéjában combjaim szétvetettem mintegy véletlenül, nem azért tettem, mert ez bárminemű kielégülést okozott nekem, sokkal inkább azért a lelki gyönyörért, mely engedte, hogy lopva meglessem Önt, amint lopva megles engem. Ha akkor figyelmeztet szemérmetlenségemre, szörnyen zavarba jöttem volna. No persze közlöm Önnel, hogy a Bambi Presszó teraszán, mindezt letagadom.
Mikoron közölte velem, hogy fájdalom, de nem tud ott lenni a Zserbó előtt este, sem a Bazilikánál, én azt mondtam Önnek, hogy ez jobban fáj nekem. Ön akkor - és ebben biztos vagyok - azt gondolta, csupán játszom Önnel, de az igazság az, hogy akkor a szívem meghasadt, mert az elképzelt űr, melyet az Ön hiánya okozott már akkor, kitépett belőlem egy darabot. Ha e tényekre rákérdez a Bambi Presszó teraszán, ne lepődjön meg, ha letagadom.
Úgy érzem meg vagyok kötve azon álarcok és korlátok miatt, melyet a Farkasok Világa kovácsolt rám e szörnyű és undorítóan hazug társadalom izzó vasával. Képtelen vagyok lerázni magamról ezt az értelmetlen elvárásokkal teli terhet, így Önnek is hazudni fogok mindig. Tudnia kell azonban, hogy amennyiben azt kéri tőlem, hogy vetkőzzek mezítelenre a Bambi Presszó teraszán én megteszem, s csupán leplezetlen lelkem takarom Ön előtt. S ha Ön erőszakot vesz rajtam és sanyargatja védtelen testem, megcsókol és megver, belém harap, vagy kitépi a szívem én boldog leszek és bár bizonnyal sikoltozom, Önnek tudnia kell, hogy bármit megteszek, mert tudom, hogy legalább annyira szeret, mint én szeretem Önt. Én az életemnél is jobban szeretem Önt.
Igaz... mindezt letagadom, és vajmi kevés az esély arra is, hogy egyáltalán találkozzak Önnel a Bambi Presszó teraszán. Pedig tudom, hogy élvezném, ha szabad lennék... nincs olyan amit annyira élveznék, mint azt a néhány percet... életem utolsó perceit. Kérem bocsásson meg ezért."
A Spártai megcsókolta a levelet, bár - miután mélyen elgondolkodott az abban olvasottakon - rájött, hogy most sem tud többet, mint a levél olvasása előtt. Őrület, mire képesek a nők...
