Maestro Crudelio

   Egy napon az Ártatlan Leány odatérdelt a Spártai Férfi elé, megérintette annak térdét, s így szólt:
- Miért van az Mester, hogy oly nagy örömmel emelem ajkaimhoz a fájdalom általad nyújtott kelyhét, s meghalnék, ha nem tehetném meg, amit kérsz tőlem, s ha azt kérnéd, hogy vágjam el a torkom, én megtenném, hogy a véremmel mossam le rólad a szomorúságot, melyet tudatlanságom és gonoszságom okoz neked. S miért van az Mester, hogy a szereteted, mint gyolcsing ölel körül, s ha azt kérném vágd el a torkod, te megtennéd, hogy véreddel mosd le rólam a szomorúságot, melyet a Világ Farkasai okoztak nekem?
   A Spártai, aki már évszázadok óta várta e kérdést elmosolyodott, kezei közé fogta az Ártatlan Leány arcát és így szólt:
- Hogy megértsd a világ dolgait, elmesélek neked egy történetet, s hogy választ kapj kérdéseidre elárulom, hogy az Ártatlan Szolgáló olyan mint egy bárány, s az Igazszívű Mester olyan, mint a jó pásztor.
   A Spártai hátradőlt, az Ártatlan Leány az ölébe hajtotta fejét, s mikor minden elcsendesedett, a Spártai mesélni kezdett.
- Él itt a hegyek karjainak ölelésében, a völgy ágyékán, a kövér mezőkön a Jó Pásztor, s annak bárányai. A bárányok egy embert tisztelnek egész életükben, a pásztort, ám a pásztor, ki élet és halál ura a nyáj felett, ennek okán minden bárányt szolgál, s mondhatnók lagalázatosabb szolgája mindannyióknak. Noha pálcájával nap mint nap fájdalmat okoz az eltévelyedőknek, s nap mint nap megparancsolja nékik mit tegyenek, ha valamelyikük vérzik, azt a Pásztor az ölébe kapja, s bármilyen nehéz a teher, átviszi ölében akár a hegyen át. S ha valamelyikük éjjel sírni kezd, a Pásztor felkel és megvígasztalja a könnyezőt, ha pedig a Világ Farkasai a nyáj körül ölálkodnak, a Pásztor puzta kézzel száll szembe az ordasokkal, s ha tudja, hogy elpusztul, akkor is küzd bárányaiért az utolsó lehelletéig.
- Azután eljön a nap, mikor a Pásztor felemel egy bárányt, s elvágja annak torkát áldozatul. Nam a legkövérebbet, s nem is a legbetegebbet veszi magához, hanem mindig azt, akit a legjobban szeret. Mert bántani csak azt tudja akit szeret...
    A Spártai elhallgatott. Bámulta az Ártatlan Leány kipirult arcát, majd megkérdezte:
- Választ kaptál a kérdéseidre gyermek?
   Az Ártatlan Leány bólintott, majd sírni kezdett, és sírt szakadatlanul, fejét a Spártai ölébe rejtve, mígnem könnyei elárasztották a szobát, majd végighömpölyögtek a Hadnagy utcán, le  aDunáig, s végül megtöltötték a világot. Addigra álomba sírta magát, s a Spártai Férfi ölbe kapta őt, csónakjába helyzte, s úgy csókolta meg az Ártatlant, amint Isten csókolja homlokon a újszülött gyermeket, kire évtizedek múlva a halál vár. Akkor ő is felkapaszkodott a csónakba, s ellökte magát a parttól...