Maestro Crudelio

   Mire hajnalodott, Sárika felkelt, hálóingben kilopózott az udvarra, hogy kinyissa a spalettákat, majd felrakott egy kis vizet, hogy megfőzze a reggeli kávét, melynek élvezetét el nem mulasztotta volna soha. Sárika gyakran álmodozott arról, hogy a Papával kávézik a teraszon, a Papa fogja a kezét, és csak mosolyognak és szürcsölik a kávét, a Papa sodor magának egy cigarettát, és Sárika meggyújthatja a gyufát. A Papa mindig ezt ígérte, de mire a kislányból kisasszony lett, a Papa elment, mert képtelen volt elviselni a Mama fecsegését, az állandó perpatvart, a sikoltozást. Elment Amerikába s minden bizonnyal felfalták az indiánusok. Sárika egyedül maradt, és tudta, hogy a kávét kizárólag a Papa miatt issza, és mindig teraszos lakást bérel, mert a teraszon lehet üldögélni a Papával. Ó Istenem… nagyon hiányzik a Papa.
   Még volt fél óra az indulásig, melynek határidejét Sárika elég bőven szabta, attól való félelmében, hogy talán elkéshet. Egy egyszerű bögrébe öntötte a kávét, cseppnyi tejet löttyintett rá, majd kiült a teraszra, s azon kezdett morfondírozni, mit mondjon az ördögi uraságnak, kinek immár cselédlánya lett, ha amaz megkérdezi, tudja-e milyen bűnt követett el. Mert a válasz sokféle lehet, az eltérések oly aprók, ám a lényeg éppen ezekben a kicsiny különbségekben rejtőzik. Nem lenne jó, ha a Mester megvesszőzné… Minden bizonnyal jobban kellett volna vigyáznia a pénzre, hiszen ha a pénz megvan, a fűzőt kifizeti, s a Mestert nem éri ily csalódás, felpróbálja a fűzőt, rendezi a számlát, azután… azután üldögél egész nyáron egyedül a teraszon. Valami sántít… A konyhai kakukkosóra jelzett, Sárika elmosta a bögrét, felöltözött és elindult hogy teljesítse szolgálatának első napját.
   Milyen nap lehet ma? Sárika képtelen volt eldönteni a cseppet sem lényegtelen kérdést. Vasárnapi volt a hangulat, és az utcák nyugtalanító néptelensége is a hét végét jelezte, bár lehet, hogy csak az ördög akarta őt megkímélni a pletykáló kisvárosi plebejusoktól. Mindegy milyen nap van... amíg tartozását le nem rótta, s bűne alól feloldozást nem kap, a kisasszony minden reggel végigjárja ezt a pár utcányi távolságot, s magányosan kopogó lépteinek ütemére ringva végiglebeg az utcákon, mígnem elmúlik a nyár, hogy az őszi szél megtépázza a sarkokon, s el nem jő a tél, hogy a szűz hóban hagyhassa apró lépteinek nyomát, mely nyomok mindig ugyanott érnek véget, az ördögi fűzőkészítő kapujánál...
   Sárika benyitott a műhelybe, és halkan köszöntötte a Mestert, ki az ablak előtti hatalmas fotelben üldögélt. A nehéz függönyök sötét árnyékot borítottak a férfi arcára, de a kisasszony látta megvillanni a mély, fekete szemeket, melyek őt bámulták.
- Korán jött... - szólt a Mester, s szavai megroppantak a félhomályban, mivel nem dícséretnek szánta őket. A kisasszony nem mert szólni, lehajtott fejjel, félig lehúnyt pillákkal bámulta a szőnyeg kivehetetlen mintáit, s egyszer csak megérezte magán a Mester tekintetét, mely mint kicsiny pók végigmászott a lábain, itt-ott bebújt a ruhák ráncai között, hogy felfedezze a test rejtve maradt zugait, s elidőzzön némelyiken, majd fürgén kibújva feljebb mászott, s a kisasszonyt hol megcsiklandozta, hol megcsípte, hol összekente valami nyállal, mely dolgok voltaképpen nem voltak kellemetlenek, de Sárika mégiscsak zavarónak találta, s meg sem mert mozdulni, nehogy kárt tegyen az apró jószágban. A sarokban álló óra komoran ütötte meg gongjait, jelezve a hét órát, s a Mester felállt, és odalépett Sárika elé.
- Tegnap azt kértem a kisasszonytól, gondolkodjék el, miben cselekedett rosszul, s vajon mivel bántott meg... Eleget tett a kérésemnek? - Sárikát szíven döfte ez a szomorú hang.
- Igen, elgondolkodtam...- kezdte tétován - Azt hiszem jobban kellett volna vigyáznom a pénzre, hiszen ha megvan a pénz... - de nem folytathatta, mert a Mester szó nélkül sarkon fordult, s fújtatva eltűnt a kisajtót takaró függöny mögött. Sárika utána akart kiáltani, de eszébe jutottak az elmúlt nap fájdalmas tapasztalatai, s úgy döntött nem tetézi a rossz gondolatot egy újabbal. A Mester feltűrt ingujjban jött ki, valamit mormogott magában, s elrobogott Sárika mellett.
- Hozza ide a pálcát! - kiáltotta, s az ajtó mellé mutatott, miközben megállt a szabászasztal mellett. Sárika szemei megteltek könnyel.
Ó... a vesszőzés. Mi lesz most ővele? Vajon mit csinál ez a gonosz ember? A kisasszony az ajtó felé nézett, s az öreg fogas alatti esernyőtartóban megpillantotta a pálcák kikandikáló végeit. Lassan, remegő léptekkel indult a fogas felé, bár tudta, hogy lassúságának semmi értelme, hisz a büntetés elkerülhetetlen. Az edényben több pálca is volt, s a Mester nem adott támpontot arra nézve, vajon melyiket szeretné használni. ֖sszeszorított szájjal bámulta az ablakot, s így Sárikának magának kellett kiválasztania, büntetésének eszközét. Kihúzta az első pálcát, mely valami világos fából készült, sima, lakkozott pálca volt, ám igen vékony, s a kisasszonyt elgondolkodtatta, vajon mely vastagság lehet elviselhetőbb a pálcázott személynek. Mivel arra az elhatározásra jutott, hogy a vékony semmi esetre sem, visszatette, s kihúzott találomra egy másikat. Ez inkább valamiféle bot volt, kissé egyenetlen vessző, ám látszott rajta hogy sokszor végezte dolgát, s a kisasszony szinte hallotta a csupasz feneküket takargató lányok jajongását és sikolyait, amint a kevélyen suhogó pálca lecsap a fehér húsra. Sárika nagyot nyelt, s visszatette a vesszőt, mely mintha gonoszul megmozdult volna a kezében, s úgy döntött, alaposan megvizsgálja a pálcákat, mielőtt találomra kihúzna egyet.
   Nézegette az ijesztő kellékeket, s egy fogason lógó kabátot félrehajtva megpillantotta azt, amit valószínűleg keresett. Sötét, majdnem fekete vessző volt, egyik végén kissé vastagabb, nyilván, hogy jól kézre essék, másik vége elvékonyodó, s látszott rajta, hogy igen öreg, nagy tapasztalatú úriember, az erkölcs és illem megingathatatlan pásztora, ki évszázadok óta végzi munkáját, s a kisasszonyban felötlött, hogy e pálca talán egyenesen Poncius Pilátusé volt, s ez oly tiszteletet ébresztett benne, hogy ráfonta ujjait a pálca végére, s kihúzta az esernyőtartóból. A pálca forrón duzzadt a kisasszony tenyerében, ki elfelejtkezve miért is van itt, huncut mosollyal a szája sarkában, suhintott egyet a pálcával. A hang ijesztő volt és Sárika, mint akit csínytevésen kaptak, rémülten pillantott a Mesterre. A Mester azonban rezzenetlen közönnyel figyelte a kisasszony körül kialakult eseményeket, s arcáról egy aprócska gondolatfoszlány sem volt leolvasható. Sárika a Mester elé lépett, s vigyázó gonddal az asztalra helyezte a pálcát.
   Úgy tűnt percekig állnak némán, mígnem a kisasszony sejteni vélte mit vár tőle a Mester, s lemondó sóhajjal az asztalra dőlt, s felhúzta szoknyáját. Ügyetlen mozdulatokkal megoldotta a bugyi zsinórját, majd letolta a térdéig. Combjait szorosan összezárta, hogy szemérméből minél kevesebbet lásson a Mester. Az érzés, hogy mezítelen, kitárulkozó fenekét a férfi felé kell fordítania, oly szívbemarkolóan fájt, hogy Sárika combjai libabőrösek lettek. A Mester végigsimította, majd megpaskolta a kisasszony fenekét, mint hozzáértő kupecek teszik a lóvásárban, némely kívátanosabb küllemű kancával, majd felemelte a pálcát.
- Számoljon! - szólt a Mester és Sárikának annyi ideje maradt, hogy egy mélyet sóhajtson, majd a vessző haragosan sziszegve lecsapott, hogy vérvörösen duzzadó csíkot harapjon a hófehér, puha húsba. A kisasszony felsikoltott a meglepetéstől, mert az első ütés mindig borzalmas, és elöntötte a gyűlölet és a vak düh, melyet tetézett, hogy a Mester ismét rászólt, figyelmeztetve őt a számolás fontosságára.
- Egy! - sikoltotta a kisasszony, s a szemeibe könnyek szöktek, majd lecsapott ismét a pálca, hogy megfeszítse a könnyáztatta arcot, s ökölbe szorítsa a kis kezeket.
- Kettő! - a kisasszony már zokogott, s a gyűlölet lassan szétfolyt, hogy helyet adjon a bűntudatnak, mely melegen áradt szét a testében, erőt adott a léleknek, s mire harmadszor csapott le a pálca, Sárika már megértette, hogy őneki bűnhődnie kell, bűnhődnie valamiért, aminek okát még nem tudja, de a Mester útjai kifürkészhetetlenek, s ha eljő az ideje, minden bizonnyal elmondja, amit Sárikának tudnia kell.
- Három! – kiáltotta a kisasszony teli torokból, miközben a csípő fájdalom elöntötte altestét, s bűnei, mint a verejték lecsorogtak combjai belső felén, s elillantak a semmibe. A Mester most megigazította kezében a pálcát, mely az erős ütések után, talán elmozdult abból a jó fogásból, mellyel a pálcázók kellő gondossággal végezhetik feladatukat. Néhányat suhintott a levegőbe és a kisasszony teste összerándult a rémülettől. A Mester topogott kissé, hogy megtalálja a helyet, s a kellő távolságot, majd próbaképp Sárika fenekéhez illesztette a pálcát, és ismét suhintott, hogy megbizonyosodjék a kellő fogásról. A kisasszony csendesen sírt, noha nem volt szomorú, sem dühös, leginkább afféle női megszokásból tette. A Mester felemelte a vesszőt és ütött. Gondosan célzott csapása a fenék alatt, a combok tövénél érte a kisasszonyt.
- Négy! – sikoltotta ismét, s arcát a kezébe temetve kissé lábujjhegyre ágaskodott, mintha ezáltal tompíthatná a fájdalmat. A pálca ismét lecsapott, ezúttal egy ujjnyival lejjebb, s a kisasszony elveszítette uralmát a teste felett.
- Öt! – kiáltotta kötelességtudóan, s előbb a combjai, majd formás feneke is remegni kezdett, s hiába próbált megálljt parancsolni e furcsa viselkedésnek. A pálca ismét sziszegve nekilódult.
- Hat! – a kisasszony torkán a fájdalom préselte ki a szót, s mielőtt lélegzethez juthatott volna, a Mester ismét ütött.
- Hét! – sikoltotta kissé visszafogottabban, s már a térdei is remegtek, kezét pedig akaratlanul a feneke elé tartotta, hátha megvédheti a következő ütéstől. A Mester szelíden elhúzta Sárika kezét, s azonnal lecsapott. A kisasszony testét olyannyira elöntötte a fájdalom, hogy a következő szám, mely a hosszú sikolyba fulladt, alig volt érthető, s a Mester visszakérdezett.
- Nyolc! – kiáltotta Sárika, s most először fordult meg, s nézett a Mester szemébe. A kisasszony keményen az asztal lapjába markolt mindkét kezével, attól való félelmében, hogy erőtelen teste ismét az ő parancsa ellenére tesz olyasmit, melyet a Mester nem nézne jó szemmel. A következő vesszőcsapás igen hosszúra sikeredett, s a vessző vékony vége szinte feltekeredett a gyönyörű testre.
- Kilenc! – a kisasszony már csak nyögött, s tudta, hogy nem bírja sokáig, talán üvölteni kezd, talán elájul, s igen szégyellte magát gyengeségéért.
- Az utolsó... – szólt a Mester, s a vessző szomorú lemondással még egyszer a kisasszony fenekébe harapott.
- Tíz... – nyögte elhaló hangon Sárika, s lecsúszott az asztalról s a Mester előtt térdre rogyott. Felnézett a szomorúan villogó fekete szemekre, és valami furcsa hálát érzett, ezért megfogta a Mester jobb kezét, s gyengéden megcsókolta.
- Álljon fel gyermekem, és feküdjön ide a kanapéra... mondta a Mester, majd felsegítette a kisasszonyt, és hasra fektette a kanapén. A zsebéből kis tégelyt vett elő, illatos, hűsítő, mentás krémmel, felhúzta a kisasszony szoknyáját, s igazítva a még mindig letolt bugyin, kenegetni kezdte a kisasszony fenekét.
   Sárika egy díszpárnába fúrva arcát, egy darabig figyelte a Mester kezét, mily finoman végzi a krém dörzsölését, a combok, s a fenék pofáinak finoman hullámzó kenegetését. Szemei elnehezedtek, s mint a lélekben és testben meggyötört emberek, hirtelen elaludt.
   Üdén, frissen ébredt pár óra múlva. A helységben egy kövér asszony járkált ki, s be, tálakat, tányérokat hurcolva az ebédlőbe, s a kisasszonyt csupán az zavarta, hogy szoknyája, s bugyija letolva maradt, fedetlenül hagyva fenekét, s szemérmét. A kövér asszony azonban ügyet sem vetett rá, svábul beszélt, nem németül, s olyan rémes tájszólással, hogy Sárika egy huncut szót sem értett belőle, annyi azonban bizonyos, hogy szólította a Mestert, mert a férfi hamarosan megjelent, s az ebédlőbe kísérte a kisasszonyt. Sárika titokban félre-félre pillantott, s így tanulmányozta a Mestert, ki jó szabású frakkban, hófehér, zsabós ingben és ropogós cipőjében, mintha egy pesti divatlap címlapjáról lépett volna az ebédlőbe. A hatalmas asztal két végén, egy-egy teríték állt, ám a Mester egy kis fülkéhez kísérte a kisasszonyt.
- Vetkőzzék mezítelenre, és vegye fel kérem a fűzőt – szólt a Mester, s félrehúzta a sötétkék bársonyfüggönyt, betuszkolta a kisasszonyt, ám ő maga nem lépett ki csupán félig, s mint éltes matrónák, kik öltözés közben sem hagyják magukra leányukat a szabónál, úgy figyelte a Mester Sárika vetkőzését. A kisasszony szíve hevesen dobogott, s ismét elfeledte a mezítelenség szégyenét, így hát gyorsan vetkőzött, nem törődve mily lenyűgöző látványban lehet része az öregúrnak. Lám mégis felveheti a fűzőt, talán néha megengedi a Mester, hogy magára öltse mindkettőjük örömére. A Mester egy kis fadobozból elővette a fekete selyemfűzőt, s átadta a kisasszonynak, ki gondosan összeillesztette a kapcsokat, megkötötte a kis masnit a csipke alatt, s várakozásteljesen a hátranézett a válla felett. A Mester odalépett és megkezdte a befűzést. Mint a tó vize, mely sötéten magába öleli a fürdőző leányokat, úgy tapadt a fiatal testre a varázslatos fűző, símogatva és csókolva... A Mester egész a falhoz nyomta Sárikát, ki a hideg kövekhez szorított arccal, lehúnyt szemmel élvezte, mind szorosabban fűzi őt az ördögi uraság. A kisasszony azon gondolkodott, vajon miért tűri el mindezt, mert bár a férfi nem volt sem pocakos, sem kopasz, sőt markáns és fiatalos mosolya néha ijesztően és megmagyarázhatatlanul hatott rá, mégis csak egy öregúr...
- Készen vagyunk... – szólt selymes hangon a Mester, s karját nyújtotta Sárikának, ki mezítelenségével mit sem törődve, hercegnőhöz illő léptekkel az asztalhoz lépett, hol a Mester leültette. A kövér asszonyság belépett az első fogással, melyet még három követett, s a kisasszony valójában nem is emlékezett miféle étkeket evett. A Mestert bámulta, ki arról beszélt mi dolga lesz Sárikának a jövőben, s valami édes bort ivott, mely igen ízlett neki, ám minden korty olthatatlan szomjúsággal kínozta. Arra emlékezett még, hogy a Mester felsegítette őt a vacsora végeztével, s egy gramofonlemezt tett fel.
- Táncolna velem Sárika? Ha visszautasít, nem sértődöm meg... – szólt a Mester. A kisasszony most először dönthetett a sorsa felől, s úgy döntött táncol. A Mester karjai közé bújt, megízlelve a mezítelenség örömét, s hallgatta a gramofonzenét, melyen mintha a szél, s egyetlen hegedű szólt volna. Mintha repült volna, mintha lebegett volna... egy pillanatra megérezte a Papa illatát a Mester frakkján, majd mosolyogva elaludt.