A Budai Ember, fiatal kora ellenére, az egyik legtapasztaltabb és legügyesebb Majszter kies hazánkban. Ha megkérdezel tíz tiszteletre méltó Nőt, hogy ha választhatna, hogy ki vágja el a torkát, akkor kit választana... nos tízből kilenc Leány a Budai Embert nevezi meg, mint kívánatos végzetét. A Budai Embert kevéssé érdekelte a pénz, annál inkább az áldásos tevékenység, melyet érzelemmentesen, ám precíz szakember módjára végzett mindazon Nők körében, kiket érdemesnek talált e ritka megtiszteltetésre. Örökölt kicsiny lakásának büszkeségéről a hatalmas erkélyről, melyet ő loggiának nevezett, szomorúan figyelte mint pusztul Buda, mint pusztul a Tabán, miként hordják el és teszik tönkre a kor pondrói és férgei.
Kenyerét nemes fákból faragott díszes kínzóeszközök, pacskolók, és kalodák készítésével kereste. Noha idejének jelentős részét képek festésével is töltötte, e képekből ritkán adott el, sőt láttatni is alig engedte őket, mert - mint mondotta - nem evilági embereknek készültek. Gyönyörű temetéseket, fiatal özvegyeket, siralomházat, avagy meggyötört és zokogó leányok mezítelen testének elbűvölő képét vetette vászonra.
Ám akik ismerik, tudják, hogy nem volt ez mindig így. Évekkel ezelőtt idejének fennmaradó részét még jóleső gyűlölködéssel töltötte, és noha nem szidott senkit, rá tudott úgy nézni valakire, hogy az illető - ha éppen olyan állapotban volt - ott helyben szörnyethalt. De akárcsak Salvador Dali, a Budai Ember is mindennél jobban gyűlölte a vakokat, akik otromba botjukkal őrjítően kopogtatva, undort keltő módon kisajátítják a járdát.
Történetünk hétfőjén - mely nap önmagában is kétkedésre ad okot - a Budai Ember lekocogott a Dunához, hogy megnézze mit hoz, avagy visz a víz, s mivel semmi olyasmit nem látott, amit eddig már ne látott volna, kissé csalódottan sétált visszafelé, jólesően kihasználva az utcák viszonylagos csendjét. Befordulva a Horgony utcába azonban megpillantotta a Vak Varjút. Egy gimnazista forma, hosszú fekete hajú leány kopogtatta a falakat, és sétált lassan az ablakok alatt a Budai Ember felé, akinek rögtön feltűntek a vékony, igen formás lábak, mely lábak ráadásul Alföldi Cipőbe és fehér csipkezokniba voltak bújtatva. Ám sem a cipők, sem a zokni, de még a formás lábak és ártatlan arc sem gátolta meg, hogy a Budai Emberből feltörjön az ősi gyűlölet, mely oly mélyen átitatta a megtört sorsú leányok festőjét.Első gondolata az volt, hogy egy arra robogó autómobil alá löki a leányt, ám egy autómobil sem robogott arra, így a Budai nemes egyszerűséggel lehasított egy jobbos húzós pofont a leánynak, akit oly váratlanul ért a hatalmas ütés, hogy megtántorodott és a lámpaoszlopnak zuhant, szemhéja felrepedt, s a vér vékony erecskében csurgott le az arcán. A rémület, az iszony és a vér teljesen átrendezte a csinos arcocskát, riadtan fordult ide-oda és - noha hallotta, hogy valaki van a közelében - fel sem merült benne, hogy arcul ütötték. A Budai Ember ekkor egészen közel nyomult, megmarkolta a leány haját és az arcába üvöltött. Összefüggéstelen és logikátlanul egymásra dobált mondataiból a Leány nem volt képes kihámozni, mi is történt valójában, mit követhetett el... Talán megütött valakit a botjával, avagy rálépett valamire, amit észre kellett volna vennie? Remegő hangon kért elnézést, azután bocsánatot, és keményen tartotta magát, de amikor a Budai Ember megcibálta a haját és még egy - talán az előzőnél is nagyobb - pofont adott a leánynak, eltört a mécses és bár összeszorított foggal, de sírni kezdett, mely sírás hirtelen megnyugtatta a Budai Ember felzaklatott lelkét, sőt igen kedvére való volt az a sírni nem akaró sírás. Ellökte magától a lányt, és sietős léptekkel hazafelé indult, de képtelen volt megállni, hogy vissza ne nézzen. A Leány a földön térdelt, a botját keresgélve s apró bugyija kivillant egy pillanatra kis szoknyája alól.
A Budai Ember nyugtalanul töltötte az éjszakát, sőt még reggel is felfedezett magában valamit az előző napi feszültségből, így nem tudott másra gondolni, mint a Leányra, aki oly fenséggel tartotta magát, ráadásul a lábai is elbűvölőek voltak... és ehhez hasonló veszélyes dolgokat. Szándékosan a Hadnagy utcán ment a Duna felé, hogy véletlenül sem találkozzon a Leánnyal, aki ugyanezen okból szintén a Hadnagy utcára tette át útvonalát, így a kora délelőtt ismét összefutottak.
A Budai Ember dühe leírhatatlan volt, legalábbis azok számára akik nem ismerték, de mi tudjuk, hogy jócskán megtoldotta színészi játékát néhány szakmai fogással. Mindeközben mindketten hagytak időt maguknak, hogy - ki-ki a maga módján - felmérje ellenfelét. Jött a hajtépés, két pofon, sőt a Budai odáig merészkedett, hogy miközben negkérdezte, "Te mit keresel itt, te kis pondró?" hajánál fogva hátrafeszítette a Leányt és a szétnyíló blúzon benyúlva keményen megmarkolta a Leány mellét. Milyen hetyke, és kemény kis mellek voltak! A Budai Ember kezén még órák múlva is ott bizsergett a szorítás jóleső érzése, s a tudat, hogy a Vak Varjú amaz naptól fogva a tulajdonába került, mivel nem fedezett fel a környéken senkit, aki igényt tartott volna rá.
Másnap korán kelt, s mivel érezte, hogy ma ismét a Horgony utca van soron, hát a Horgony utcán ment lefelé, persze hamarosan jött a Leány is, és jött a hajtépés, a pofonok, a mellszorítás és ezúttal a falhoz nyomta a Leányt, mintha meg akarná motozni, majd hátulról felhúzta a kis szoknyát és benyúlt a Leány bugyijába, megszorongatva a fenekét és csatakos szeméremajkait. Így ment ez napokig, egyre hevesebb találkozókkal, míg péntek magasságában a Budai Ember berángatta egy házba a Leányt, mely házról tudvalévő volt, hogy bontásra ítélt, s már csak egy alkoholista fogorvos lakja. E ház kapualjában a Budai Ember ráparancsolt a lányra hogy fordítson hátat, s fenekét tolja hátra, majd annak szoknyáját és bugyiját letolván, péniszét hevesen rázni kezdte, majd hatalmasat spriccent a szoknyára, bugyira, s formásan remegő fenékre.
A Budai Ember aznap este azt gondolta, hogy élete révbe ért, megtalált valamit, amit mások oly sokat keresnek, noha ezt a valamit akkor nem nevezte meg. Ám a Leánnyal másnap nem találkozott sem a Horgony, sem a Hadnagy utcákban. A Vak Varjúcska addigra igen kiokosodott, s pontosan tudta, mikor jön el az ideje amikor el kell lazulni, vagy meg kell feszítenie testét, pontosan tudta mikor és miként kell sírnia, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a Budai Emberből akit ekkora már - nyugodtan mondhatjuk - megkedvelt és sajátjának tekintett. Volt azonban annyira okos, hogy immár feltegye a pontot ügyük végére, így sem aznap, sem másnap, sem a rákövetkező két hétben, nem lépett utcára. A harmadik hét hétfőjén, mely nap mint tudjuk erősen aggasztóan hat az ártatlan lélekre, a Budai Ember már félőrülten rótta a környező utcákat. Enni alig evett, munkáját, s művészetét elhanyagolta, közel hat kilót fogyott e két hét alatt, szemei beestek, egész testében remegett, s mint tudjuk ekkor már halott volt, csak a kegyelemdöfés hiányzott számára, mely enyhítheti szenvedéseit. S bizony jött is a Vak Varjúcska... megállt a kapualjban, majd mikor meghallotta szerelme lépteit, kilépett és megmutatta magát. Hófehér lenruhácska volt rajta és könnyű nyári kalap, s úgy világított a reggeli fényben, mint egy angyal. A Budai Ember az életét is odadobta volna, ha csak megérinthetia ruhája szegélyét.
A fehér bot első ütése a a Budai Ember arcának bal oldalát találta el, így azonnal elrepedt a bal füle, a második ütés eltörte jobb kezének nagy és gyűrűs ujját, majd a következő három ütés, mely javarészt a térdet érintette, letört egy apró darabkát a bal térdkalácsból, minek okán a Budai Ember a földre rogyott, de egyetlen védekező mozdulatot nem tett, és egyetlen hang sem hagyta el az ajkait.
A leány - most először - végigtapogatta a Budai Ember arcát, s amit "látott", igen tetszett neki. Néhány könnycseppoet ugyan elmorzsolt, majd egy igen puha csókot nyomva a Mester homlokára, s elballagott.
Ezek után persze sokan felteszik a kérdést, hogy a Budai Ember felakasztotta-e magát, vagy inkább levetette testét a hatalmas loggiáról? Nos egyik sem. A Budai Ember az utcára rohan, ha egy felet csörren a telefon, és noha elcsattan egy-két pofon, van egy kis mellszorongatás, bugyiba nyúlás, és némi maszturbáció mindkét fél részéről, a Budai Ember tisztában van vele, hogy valakinek a tulajdonába került, aki az ő tulajdona...
Jómagam egyetlen tanulságot vélek kihámozni e megható történetből, tudnillik, hogy a beszéd csak rontja a kommunikációt. Minden kimondott szó, legalább két félreértés forrása, így beszélni nem igazán érdemes, hisz az arra kiválasztottak pontosan tudják mit kell tenniök...
