Maestro Crudelio

     A kilencvenes évek végén, a volt kecskeméti ügyész - természetesen a megboldogult B.Kálmánról van szó - a belbudai kora tavasz első langyosságában helyet foglalt törzshelyén a Bambi Presszó teraszán, s feltett szándéka volt, hogy a vele szemben immár elhelyezkedő Spártai Férfinak átadja irodalmi tapasztalatainak sűrejét, mivel igen kedvelte az - akkor még - ifjú Spártait, noha írásait kissé édeskésnek vélte. Ám mint azt többször elmondta, nem zárja ki az ifjúság fejlődésének lehetőségét, ezért több-kevesebb rendszerességgel a Presszóba kérette a Spártait, hogy az irodalom iránt lobogó lángot továbbadja. 
     Mielőtt mondandójába kezdett, megrendelt egy butélia tokaji aszút (öt puttonyosat) és egy palack szikvizet, egy vastagfalú úgynevezett fröccsöspohár társaságában. A Spártai gyanakodva figyelte a készülődő merényletet, ám B.Kálmán fanyar mosolyával megnyugtatta őt, mondván, nem szereti az aszút, mivel igen édes, már-már geil, sőt úgy általában a borokat sem szereti, mivel azok természetüknél fogva savanykásak, jómaga a keserűség - s ennek okán - a sörivás híve, azonban nyilvános helyen, amikor csak teheti tokaji fröccsöt iszik, igaz förtelmes szenvedés és tortúra e tevékenység, mégis megéri, mivel örömmel figyeli az önmagát ínyencnek tituláló borissza értelmiség, valójában bűzös lelkű és leheletű farizeusok torzzá rökönyödött pofáját, mikor felfedezik a tragédiát. A volt ügyész, hogy ne csak a teraszon ülők hallják, a szokásosnál hangosabban így szólt:
- Igyunk egy tokaji kisfröccsöt barátom! - s álságosan lelkes mozdulattal felemelte a vastag poharat, majd egy húzásra magába szívta a spriccet.
Nagyokat nyelt, kidülledt szemmel merdet maga elé, ám a látvány szemtanúi is többen öklendeztek, nem is annyira az ízempátia okán, sokkal inkább a vélt szentségtörés miatt. Mikor B.Kálmán jólesően nyugtázta a néma botrányt, elmondta a Spártainak azt a gondolatot, melyet az alanyi irodalmárok azóta is gyakran idéznek fiatalok társaságában.
- Egy írónak barátom, egyetlen jó és félreérthetetlen mondatra van szüksége. A mondat legyen olyan, mint Csicsikov, ne legyen se kövér, se sovány, se túl rövid, sem pediglen hosszú. Ne legyen hivalkodó, ám legyen némi teste, hogy mögé lehessen látni, s rendelkezzék azon tulajdonsággal, hogy magába rejti a vélt vagy valós tartalom felfedezésének egy távolabbi jövőben rejlő lehetőségét. Az ilyen mondat barátom, szinte mindennapos, megszerzésének nehézsége éppen az, hogy az emberi beszéd zagyvaságának förtelmes moslékából kihalászni csak az említett kritériumok maradéktalan figyelembevételével, s a tudatosság teljes kizárásával lehetséges. Ily módon mondathoz jutni csupán a szerelmesek képesek, mivel a lélek rezgéseinek s a szemek csillogásánek egyszerű jeleivel tökéletesen megértik egymást, s mondataikat az imént említett öntudatlan módon formálják. - A volt ügyész megnyalta a szája szélét, mint aki finom falatot készül kiköpni, majd maga elé révedve így szólt:
- Amennyiben Önnek, drága barátom, van egy ilyen mondata, készítsen vázlatot a tények alapján, hogy ki mondta, és hol hangzott el a mondat, majd írjon rövidke esszét, még mindig követve a tényszerűség szabályait, hogy mi oka lehetett az illetőnek e néhány szó kimondására. s ha mindezzel készen áll, az irodalom törékeny lélekvesztőjén evezve megszínesítheti a valóságot néhány gondolattal egy novella formájában, mely persze hagy maga mögött némi űrt a képzeletnek, felvetve a múlt és jövő nagy kérdéseit, és Ön ekkor - de csak ekkor - felvonultatva néhány szereplőt a mondat eredeti tulajdonosának múltjából, megírhatja a mondat regényét, lefejtve és átlevegőztetve ezzel azt a csillogóan csurranó nehéz mustot, mely az Ön irodalmának nehéz présén lett megdolgozva. - A Spártai Férfi annak idején nem tulajdonított nagy jelentőséget e súlyos gondolatnak, mivel túlontúl ifjú volt a befogadására, s nem mellesleg ittasnak találta a volt kecskeméti ügyészt, ki a tokaji spricc bugyborékolásában kissé elvetette a sulykot. Az évek múltával azonban, most felidéződött benne B.Kálmán irodalmi szubsztanciája, mivel a Spártainak volt egy mondata, amivel tennie kellett valamit...
     Éjfél is elmúlt már, mikor a Velencei tó partján a Spártai Férfi kinyitotta automobiljának ajtaját, jelezve mindenre elszánt indulási szándékát. A Spártai nem volt jó szervező, s mint oly sokszor, most is félrenézett dolgokat és dátumokat. A Spártai - mint afféle tapasztalt harcos - a felmerülő világméretű problémákat kísérő körülmények helyes felmérésében, s a megoldásukra irányuló gyors döntéshozatalban tett szert jártasságra. Némán szitkozódott ostobasága miatt, igazgatta az ülést, tette-vette egyetlen csomagját, s nem tudta eldönteni, hogy induljon avagy húzza még kissé az időt. Végül megölelte a Szegedi Kislányt, s az ölelés hosszú másodperceinek puha fészkébe bújva, a lány nyakába szimatolt. Azután, hogy ne tűnjék tolakodónak, elengedte a Leányt, majd síri hangon közölte, hogy mennie kell. Ekkor hangzott el a mondat:
- Tényleg nem alszol itt velem? - kérdezte a Leány, anélkül, hogy egyértelműen jelezné, miért kérdezi. A Spártai éppen emiatt a talány miatt érezte úgy, hogy elhangzott a Mondat, ráadásul kérdés formájában, mely körülmény még súlyosabbá tette. Noha a Leány az est folyamán többször feltette ugyanezt a kérdést, csak most, ebben az éjféli lámpafényben világított rá oly módon a bánat, hogy a Spártai felfedezte.
A színházi rendezők, bizonyos dramaturgiai esetben igénylik, hogy az éppen nem beszélő színészek, anélkül, hogy átvennék a fókuszt, maguk is beszélgessenek a háttérben. E beszélgetés nem lehet valódi, mivel a valós szavak rossz irányba terelhetik a nézők figyelmét. Éppen ezért e színművészek úgy beszélgetnek, hogy valójában nem beszélgetnek. Az egymásra dobált, vagy éppen elharapott szavak zagyválását a szaknyelv rebarbarázásnak nevezi. A Spártai rebarbarázott valamit a kérdés hallatán, majd az automobiljába szállt, s rövid integetés után elnyelte őt a Velencei tó partjának könyörtelen sötétje.
A mondat azonban már nála volt, őrizgette, melengette, s mikor napok múlva birtokának teraszán elhelyezkedett öreg és koszlott nyugágyának kényelmében, észrevette, hogy a hűs fuvallat Szeged felé törekszik. Sodort hát egy cigarettát magának, s a lila füsttel együtt a szegedi szélre bízta gondolatait...
     Drága kicsi szentem... figyeltelek a nap minden órájában akkor, láttam amint háromszor is átöltözöl, felvonultatva a tekintetet oly pazarul irányító textíliák minden ravaszságát. Láttam a testre simuló összeállítást, mely legnagyobb örömömre a fenekedre fektette hangsúlyát, erre a pazarul feszülő, igéző testrészedre, melynek látványa a magamfajta vén katona igaz boldogságát jelenti. Zavart mosollyal figyeltem mint táncolnak izmaid, s ha egy gyönyörű kancához teszlek hasonlatossá azt ne vedd sértésnek, mert az ilyen vén harcosok lovon születnek, s lovon végzik be sorsukat... Láttam a kis szoknyát is, mely már-már erkölcstelen hosszával - rövidségével - minden kínok gyönyörét jelenti a látványhoz hozzáférők számára. A lábszárak és combok igéző balettjét, mely a fogak halk csikorgatására és hangos sóhajra kényszerít. E ruha oly ügyesen illeszkedett Rád, hogy nem is engedte láttatni magát, szinte kényszerítette szemlélőjét, hogy mezítelen tested márványszobrában gyönyörködjék. Láttam milyen magabiztosan lépkedsz a kis szandálban a gonoszok között, akik képzeletük sivár függönye mögé bújva próbálnak megérinteni tisztátalan kezeikkel. Végül az utolsó ruha - nem is emlékszem pontosan mi volt - oly ügyesen eltakarta mindened, hogy csupán csillogó szemeid és gyümölcsös ajkad láttam, amint mosolyogsz... könyörtelenül ijesztő volt, mivel tudtam, hogy a szervezetlenség okán nem maradhatok a Velencei tó partján álló kis faházban azon az elátkozott éjszakán.
     Vajon mi lett volna, ha maradok? Perzselő, fájdalmas kérdés... Minden bizonnyal igyekeztem volna szép szavakkal és pajkos gondolatokkal ködöt vonni köréd, hogy ne vedd észre, amint szerelmes tekintetem megkötözi kezeid, hogy azután a földre lökjelek a hatalmas állatbőrök puha simogatásába s letépve rólad hófehér alsóneműd, belemarkoljak fenséges fenekedbe, majd addig paskoljam, míg kissé piros nem lesz... a hajad húzva csókoljam végig mindened, míg csupa nyál nem leszel, s az érintések furfangos repertoárjával be nem teljesedik sorsod s a gyönyörtől sikoltva elalélsz...
     Remélem így történt volna, mert ha igen, akkor még reménykedem, hiszen ha most felnyergelek, egy napi vágta váltott lovakkal és Szegeden vagyok. Ám az is megfordult a fejemben - de javíts ki, ha tévedek - a mondat így hangzott pontosan: "Tényleg nem alszol itt?" Óh Istenem... a létünk oly bizonytalan.