Maestro Crudelio

   A kalauz lassú léptekkel végigjárta a fülkéket. Kötelességét, mely az elszenderedett utasok udvarias figyelmeztetéséből, s az itt felejtett poggyászok felkutatásából állott volna, mélázó figyelmetlenséggel végezte, hisz már hajnalban elrendelte a restiben, hogy visszaérkezésére nagy tányér halászlével várják. A leves ábrándját az utolsó fülkéből hallatszó zokogás oszlatta el, melyet Sárika, a fiatal zongoratanárnő produkált oly elkeseredett hévvel, hogy a kalauz ijedtében szinte letépte az ajtót.
- Az Isten szerelmére, mi történt kisasszony?- kérdezte rémülten. Az ifjú hölgy összerezzent a váratlan látogatástól, s zokogása szipogássá szelídült, miközben intett, hogy elkeseredésének okát nem fedi fel senki előtt. A kalauz a kezét nyújtotta, felsegítette Sárikát, majd a peronajtóhoz kísérte, hol a zongoratanárnő, kis zsebkendőjével megigazgatta arcát, majd a fiatalemberhez fordult, s könyörgő tekintettel, mélyen a szemébe nézett.
- Arra kérem Péter, erről ne beszéljen senkinek...- szólt elcsukló hangon, s a kalauz, ki hivatásánál fogva komoly titkok tudója volt, egy félreérthetetlen fejmozdulattal jelezte, hogy a kisasszonnyal történtek őnála mély eltemettetésre lettek ítélve. Sárika halk köszönetet rebegett, majd kecsesen lelépkedett a lépcsőkön, s elindult a főutca felé.
    Micsoda szégyen... nem elég, hogy ilyen nehéz helyzetben volt eleve, most még ez a szörnyű tragédia... Pár órával ezelőtt Krasznai úr anyósa, az öreg grófnő társaságában teázott, ki megvásárolta a zongorát. A grófnővel köményes süteményt ettek, majd Sárika egy régi dalt játszott búcsúzóul, melyet az öreg hölgy kissé szomorúnak talált. Akkor becsengette az inast, s az diszkéten átadta Sárikának a négyszáz pengőt. A vonaton még megnézte a pénzt, melyet gondosan a retiküljébe rejtett. Szentendrén azután felszállott egy szimpatikus fiatalember, kedvesen üdvözölte, rámosolygott, majd diszkréten az ablak felé fordult, s így Sárika nyugodtan tanulmányozhatta. ɉszre sem vette, mikor aludt el, de mikor felébredt, mintha gonosz rémalakok táncolták volna körül... A szoknyája fel volt csúszva, combjai pucéran, ez már elég riadalomra adott okot, noha a fiatalember nem volt már a fülkében. Ám a retikül, melyet elalvása előtt a kezében szorongatott, most nyitva feküdt az ülésen, és
Sárika anélkül hogy beletúrt volna, tudta már, hogy a négyszáz pengőnek nyoma veszett. ɉdes Istenem... vajon miket művelt ővele ez a gonosz fiatalember?
    Már a főutcán lépkedett és léptei egyre lassabbak lettek, míg végül a Pintérné cukrászdája előtt megállt az árnyékban, mintha nem tudna tovább menni. Be kellene néznie Sándor bácsihoz, kinél az új fűzőt megrendelte, s le kellene mondani a rendelést. A Pesten látott selymet még biztosan nem vette meg az öreg, s így néhány bocsánatkérő szóval talán elintézheti az ügyet. Persze ki tudja... az öreg ijesztő ember, igaz aranykeze van, de határozottan ijesztő... Sárika még egyszer elmélázott tervén, majd bizonytalan léptekkel átballagott az úton, s benyitott Sándor bácsi műintézményének ajtaján.
   A női szabóság oly legendás hírrel rendelkezett a divatnak hódoló hölgyek körében, hogy még Bécsből is gyakorta érkeztek dámák, elkészíttetni álmaik ruhakölteményét az öreg Sándorral. A helység kirakata üres volt, hatalmas, sárga damasztfüggönyökkel volt elrekesztve a napfénytől, s így az ódon bútorok, a különös arcú, megfakult próbababák, s a kitekert mozdulatba meredt testetlen ruhák egy kísértetkastély hangulatát idézték a belépőnek. Még el sem halt az ajtó csengettyűjének hangja, mikor nesztelenül belépett a Mester. Sárika nagyot nyelt. Sándor bácsi kora megbecsülhetetlen volt, mert ugyan látszott arcának katonás ráncain az idő, mégis oly fiatalos tartással, s fürgeséggel járt-kelt, vagy éppen suhant a hölgyek körül, hogy nem volt a vármegyében ember, ki fogadást tett volna a témában. A dolog titokzatosságának kulcsa éppen az volt, hogy Sándor bácsival kapcsolatban semmire sem lehetett fogadást kötni, ugyanis semmit nem lehetett tudni az öregről. Senki nem emlékezett a napra, mikor az öreg a kisváros női szabója lett, s különös módon a legelvetemültebb
titoklopók és pletykafújók sem tudtak kihúzni belőle semmit. Sárika azonban biztos volt benne, hogy Sándor bácsi maga az ördög, de legalábbis valami ördögféle.
   - Lám-lám, megérkezett hát a mi fűzős angyalkánk... úgy piheg, mint egy menekülő galambfiók. Üljön oda a nagy fotelbe Sárika, rögtön mutatok valamit. - az öreg azonban nem mozdult, mint egy sólyom, ki biztos áldozatát fürkészi, úgy falta tekintetével Sárikát, s mikor végre leült, csak akkor fordult sarkon, s tűnt el egy függönnyel takart kicsiny ajtó mögött. Noha Sárika szívét jeges kézzel szorongatta a gyanú, mégis a mondatokat forgatta szájában, melyekkel majd lemondja a megrendelést, ám az öreg belépett, s a kis zongoratanárnő minden terve szertefoszlott...
   Sándor bácsi oly méltósággal állt meg a kisasszony előtt, mint egy lovag, ki átnyújtja királyának szent palástját. Hosszú, finom ujjai között ott sikoltozott kéjesen a fűző, mely még csak fércelve volt, s ezért a mezítelenség látványát sugallta Sárikának. Ó milyen pokoli rafinált fénnyel csillogott a nemrég Pesten kiválasztott duchesse...
- Fekete? - kérdezte Sárika, hogy jelezze bizonytalanságát a színt illetően, ám szemei mohón tapadtak a fűzőre, s ő maga is sejtette, hogy lelkesedését lehetetlen nem észre venni.
- Barackszínűt választottunk...
- ֖nhöz a fekete illik kedvesem, ezért bátorkodtam módosítani a választáson - felelte szemét szerényen lesütve Sándor bácsi. - Valamivel drágább ugyan, ám azt szeretném, hogy elegancia és szépség dolgában senki ne vehesse fel kegyeddel a versenyt.
- Temetésen látni ilyesmit... - próbálkozott még egyszer a kisasszony, ám a dámák megmentője lecsapott.
- A gyász melódiájának vannak felhangjai, melyek teljessé teszik a dallamot. Szépség és ártatlanság, egy szerény mosoly, vagy éppen könnyek. Ez mind itt bújkál a fekete selyemben...
Sárika felállt és végleg elfelejtette a négyszáz pengőt, s idejöttének eredeti célját. Egyetlen dolog érdekelte most, minél előbb felpróbálni a fűzőt. A Mester azonban megállította szigorú tekintetével.
- Vetkőzzék le gyermekem!
- Nem szoktunk...-szólt bizonytalanul Sárika.
- Csak nem képzeli, hogy engedem felvenni ezt a fűzőt a maga csacska ruháira?
A kisasszony szemébe könnyek szöktek a szavak hallatán. Oly megalázó volt, hogy meg sem tudott mozdulni, pedig voltak már hasonló élményei Sándor bácsival, ki tudvalevőleg gyűlölte a Pestről hozatott divatholmikat.
- Felpróbálja, vagy hazamegy? - kérdezte cinikus nyugalommal a Mester, ám Sárika már összeszedte magát és noha szégyenkezve, de vetkőzni kezdett.
   Hosszú térdig érő csipkés bugyiban, kis batisztingben és mezítláb megállt Sándor bácsi előtt, ki egy mozdulatával jelezte, hogy ennyi kompromisszumra hajlandó, majd végigmérte Sárikát. Festői szépség... így bókolt a múlt hónapban a Mester, mikor méretet vett, majd hozzátette, nem a szépsége azonban a legvonzóbb Sárikában, hanem az ártatlansága, mely oly gyermeki, hogy bármit tenne, vagy mondana, a kisasszony az ártatlan lenne mindig. Sárika ezen sokat gondolkodott akkoriban, mert éjjelente cseppet sem ártatlan álmai kergették egészen hajnalig, hogy sokszor a verejtéktől testéhez tapadt hálóingben ébredt. Persze elképzelhető, hogy Sándor bácsi, amilyen ördögi, mindezt nagyon jól tudta, mert a kisasszony úgy érezte, hogy ártatlanságának utolsó homokszeme is elvész a Mester tolakodó tekintetétől simogatva. Először a lábait nézte végig, majd megpróbált behatolni pillantásával a bugyi ráncai között, s amikor a kis batiszting gombjai között mászkált e tekintet, Sárika nem bírta tovább, s hirtelen ötlettől vezérelve, úgy gondolta, most megleckézteti az öreget. Mielőtt a Mester megmozdulhatott volna, a kisasszony kigombolta az éppen vizsgálat alatt álló gombokat, s levette az inget, melyet hanyag mozdulattal a fotelba dobott. Visszafordult, s egyenesen a Mester szemébe nézett. A hatás megdöbbentő volt, mert a Mester meg sem rezdült, Sárikának azonban lúdbőrös lett a karja, gömbölyű melleinek bimbói pedig megdermedtek, s oly hetykén meredtek előre, hogy végül le kellett sütnie a szemét.
- Úgy még jobb... - szólalt meg Sándor bácsi egykedvűen, s nem lehetett tudni a mezítelenségre, vagy a lesütött tekintetre gondol. Odalépett Sárika mögé, felemelte karját és óvatosan ráborította a fűzőt, melynek kapcsai csak alul voltak bezárva. Minden érintése égetett, s mikor benyúlt a fűző alá, hogy megigazítsa a befűzéshez Sárika melleit, a kis zongoratanárnő majdnem elájult. A Mester bal kezével elhúzta a fűző tetejét, majd lassú
mozdulattal benyúlt Sárika mellei alá, s kissé megemelte őket, ám mikor kihúzta finom kezét, mintha megcsípte volna kissé a mellbimbókat. Sárika nem volt sem élő, sem holt, s a Mester oly természetesen tette mindezt, hogy nem lehetett szólni egy szót sem. A néma félhomályban megreccsent egy próbababa, majd surrogni kezdett a zsinór, és Sárika élvezettel figyelte, mint kezd el szorulni remegő testén a fűző. A Mester lassan dolgozott, néha megigazgatta a fenséges ruhadarabot, s oly szorosan Sárikához simult, hogy ágyéka nekifeszült a gömbölyű
fenéknek, s a kis zongoratanárnő nagyot nyelt, hiszen még most sem tudta eldönteni, hogy a jóízlés immár megengedi-e, hogy szóljon e tolakodásért, vagy éppenséggel pofonvágja a Mestert. Amikor azonban Sándor bácsi hátralépett, hogy szemügyre vegye művét, Sárika ijedten vette észre, hogy önkéntelenül is hátranyomta fenekét. Az öreg néhány gombostűvel a szájában letérdelt Sárika elé, hogy kis becsípéssel tökéletessé tegye a formát, ám ezzel oly közel került a zongoratanárnő ágyékához, hogy Sárika testét újabb hőhullám öntötte el. Az öreg
végül felállt, s finom mozdulatokkal egy hatalmas tükör elé terelte a kisasszonyt.
- Egyelőre nem szabad jobban meghúzni, a férc miatt. - szólt elnézést kérően.
- Nagyon szép... - suttogta Sárika miközben magáról megfeledkezve bámulta a tükörben a fekete fűzős, ártatlan tündért.
- Le kellene vetkőznie, bűn ezt a fűzőt összeeresztenie bármilyen ruhával - tette hozzá a Mester, és Sárika annyira el volt ragadtatva a látványtól, hogy megoldotta hosszú bugyijának zsinórját, lecsúsztatta az ártatlanságát még eltakaró fehérneműt, majd kecses mozdulattal kilépett belőle. Mezítelenül és egy fekete selyemfűzőben... milyen fenséges élmény egy fiatal lánynak. Bizony a mezítelenség is tudja szorítani a testet, az ostoba ruhák hiánya szinte végigsimít és andalítóan hív hogy érints meg... Sárika nem tudott betelni a látvánnyal, s bizonyára órákig álldogállt volna bámulva a fűzőt és önmagát, ha nem látja meg félrepillantva a Mester szemében azt a furcsa villanást, mely azonnal óvatosságra intette. A Mester most is szelíden Sárika vállán tartotta a kezét, ezt a kisasszony határozottan érezte, ám a tükör mintha önálló életre kelt volna, s immár bizonyossá vált, hogy Sándor bácsi maga az ördög, mert noha kezei Sárika vállain pihentek, a tükörben mindkét keze megindult Sárika testén, hogy előbb végigsimítsa a hasát majd ujjai már az ágyék szőke pihéibe túrtak, s a kisasszony nem volt képes kipréselni egy apró sikolyt sem ajkai közül, csupán rémült szemei cikáztak a tükörbéli képen, melyen a Mester elsöpörve egy fiatal zongoratanárnő erkölcsről alkotott képének utolsó foszlányait is, ujjaival már oly helyeken járt, hogy Sárikának ki kellett tépnie magát a tükör végzetes szorításából, s kapkodó lélegzettel szembe fordult a Mesterrel.
    A divatdámák ördögi jótevője azonban kérdőn vonta össze szemöldökét, mint aki betartva a játékszabályokat, nem tud semmiről. Sárika, mezítelenségét most szégyenletesnek és megalázónak találta, le akart hajolni a bugyiért, de bárhogy fordult, mindig úgy érezte valami olyasmit mutat a Mesternek, amit nem szabadna. Végül könnyáztatta szemekkel magára rántotta biztonságának első ruhadarabját, s a fotelhez futott, hogy magára öltse a többit. Meg kell hagyni fenséges és felejthetetlenül szép volt így hatalmas zavarában, s a Mester szája sarkában oly mosoly jelent meg, mellyel csak azokat jutalmazta, kik nagyon közel álltak hozzá. Elképzelhető, hogy Sárika volt az egyetlen. A kisasszony megmarkolta a kilincset, s mivel tudta, hogy egy pillanat múlva az utcán lesz, mélyen a Mester szemébe nézett, hogy elmondja nemrég kialakult véleményét az ördögi emberről, ám ekkor megpillantotta ezt a bizonyos mosolyt, mellyel egyszerre mosolygott apa, gyermek és szerető, s ez oly hihetetlen és vad volt, hogy egész egyszerűen feltépte az ajtót és elrohant.
- Holnap próba lesz... - szólt a becsapódó ajtónak a Mester, s a csodás fűzőt az ölébe ejtve leült a fotelbe, hol az imént még Sárika öltözött.
    Kilépve az ódon divatműhelyből, a varázs szertefoszlott. A cipellőiben szaporán kopogó Sárika első gondolata az ellopott pénz volt, majd a megrendelt, felpróbált, ám kifizethetetlen csodafűző, s végül a Mester, kihez foghatót asszony még nem látott, s aki valószínűleg nem evilági figura. Mivel Sárikában fel sem merült, hogy szerelmes, nyugtalanul aludt és elgyötörve ébredt. A nap oly bágyadt szelídséggel szórta fényét, mintha legalábbis szeptembert írnánk. Sárika a gyülekező felhőket bámulva szürcsölte kávéját, majd gondosan megtisztálkodott, felöltözött, s noha úgy érezte ez a nap nem várt eseményekkel fenyeget, azzal az elhatározással lépett ki lakásának ataján, hogy végleg pontot tesz az ügy végére, s lesz ami lesz, lemondja a fűzőt.