Maestro Crudelio

   A Spártai Férfi, régimódi ember lévén, az újsághirdetést részesítette előnyben, mert bár tudta, hogy az idő nem neki dolgozik, s a múlt, a ködbe vesző napok boldogsága immár nem tér vissza többé, a szíve mélyén mégis érezte, hogy vannak a világban olyan lányok, akik ha fiatalabbak is nála - s erről ők maguk sem tudnak - hasonlóképpen vélekednek a világ nagy dolgairól, s eképpen ókor újsághirdetést is olvasnak az online kínálatot félreseperve.
   Mivel a Spártai Férfi ritkán tévedett, alig két heti hirdetés után egy januári napon, megtalálta partnerét, noha partnere erről, ott és akkor még nem tudott, mivel nem a Spártai Férfi hirdetésére válaszolt, hanem ő maga is hirdetett. A Spártai Férfi cinikus félmosollyal olvasta végig a hirdetést, mert igen tetszett neki, amit látott, ám érzett a sorok között valamit, ami nem odaillő volt, vagy inkább olyasmi, ami nem minden kétséget kizáróan neki szólt. Márpedig azt mindannyian tudjuk, hogy a Spártai Férfihoz hasonló ritka jellemek - noha tisztában vannak a vállalkozásuk lehetetlenségével - szeretnek kizárni minden kétséget.
   Tehát megnézte a hirdetést még egyszer délután, később lefekvés előtt, majd egyszer reggeli közben, s végül ódon íróasztalához telepedett, tollat ragadott és megírta első válaszlevelét, összeszedve mindazt, amiről úgy gondolta felkeltheti egy huszonkét éves leányka figyelmét.
   Legnagyobb meglepetésre a válasz postafordultával érkezett, s noha kissé rövidke volt, hagyott egy kis nyílást a lehetőségeknek azon az ajtaján, melyen a Spártai Férfi úgy gondolta belép és megtekinti mi van odabennt. A levelet levél követte, rövid levelek, de - a Spártai Férfi legalábbis úgy érezte - igen furfangosak, mert lehetetlenség volt felfedezni bennük az abszolút tetszést, mégis volt bennük egy kis biztatás a sorok között. Miután a Spártai Férfi - szokásával ellentétben - alaposan megnézte magát a tükörben, a következő levélbe belecsomagolt egy képet magáról, és mindent egy lapra téve postára adta, rábízva magát jósorsára.
   A válasz nem postafordultával érkezett, sőt nem is negyednap, s azután a Spártai Férfi nem a napokat, hanem az órákat volt kénytelen számlálni, mivel a Kegyetlen Szörnyeteg, mely immár évek óta sikertelenül koslatott a nyomában, úgy tűnik most fogást talált rajta.
   Másfél hét után érkezett egy levél, amely megváltoztatta az egész várost, mivel felszállt a köd, elállt az eső, kisütött a nap, s mindezt a levél rovására írta a Spártai. A levélben a Mosolygó Leány - mert így nevezte őt a Spártai, annak ellenére, hogy Inmeliusként írta alá illatos leveleit - bocsánatot kért, de oly módon, hogy a férfi elhitte őszinteségét, s úgy döntött telefonálni fog.
   A levélváltás után egy este megtörtént a beszélgetés. Rövid, de egy életre szóló pár perc volt. A Mosolygó Leány kislányos hangjától először megrémült a Spártai Férfi, de olyan áhítat volt benne, olyan könyörgés, olyan mély kedvesség és tisztelet, hogy a Spártai Férfi testébe immár teljes bizonyossággal beköltözött a Kegyetlen Szörnyeteg, s csak idő kérdése volt, hogy elérje a szívét és felfalja őt.
   Történetünk hőseit immár a Sors görgette végzetük felé. Egy találkozót beszéltek meg a székesfővárosban, a szokott helyen, a Bambi Presszóban, mely tudvalévően a Mesterek és Tanítványaik kedvelt találkahelye volt. A Spártai Férfi szokásához híven vonattal érkezett a Nagy Városba, hol végigszenvedve a tömeg keserves nyomorgattatásait, kissé a megbeszélt időpont előtt érjen a presszóba, hol is elfoglalva törzshelyét, intett a Hölgyeknek, hogy ne hozzanak semmit, vár valakit.
   Mikor a Mosolygós Leányka megérkezett, a Szörny már beleharapott A Spártaiba. Vékony lány volt, magabiztos léptekkel, de oly szerény tekintettel lépett az asztalhoz, hogy a Spártai Férfi nem állhatta meg azt a cseppnyi mosolyt, mely őnála a feltétlen tetszés jele volt. Megérkezett a kávé és a Spártai Férfi hátradőlt, hogy póbára tegye a lányt. Bágyadt napsütés futott végig a falak apró figuráin, jelezve a tényt miszerint a január nem a randevúzók hava, ám a próbát kiállva a leány csendesen ült szemben a Spártaival, s oly módon volt jelen, hogy nem lehetett sem türelmetlenséget, sem zavart, sem kényszert érezni a levegőben.
   A Spártai szólt néhány szót, elmondta azt a keveset, amelyet szükségesnek érzett, de hamarosan azt vette észre, hogy mesél, s a leány mosolyog, válaszol néha, s mikor a Spártai elidőzött gondolataiban, szó nélkül várt.
   Nem tudom akkor, ki, miként látta, de az biztos, hogy ekkor már a Kegyetlen Szörnyeteg igen közel volt a Spártai szívéhez. Az utolsó kérdésre a Mosolygós Leány elkezdte mesélni mit szeretne, oly közvetlenséggel, oly határozottsággal, hogy a Spártai úgy érezte előtte ül minden idők Tanítványa.
   A kislány szeretne tanulni, megerősödni testben és lélekben, s ehhez a Spártai segítségét kéri, ha szükségét érzi fektesse őt a térdére és fenekét verje el oly módon, amilyen módon annak szükségét érzi. Kötözze meg, és magyarázza el az odaadás és áhítat teljes elfogadásának mikéntjét, ne lágyítsa meg a kedvesség, mely belőle oly természetes módon sugárzik, hanem kényszerítse szolgálatra, üljön egy fotelbe és lökje őt térdre maga elé, s majd meglátja mily odaadóan végzi el feladatát...
   Ilyen és ehhez hasonló dolgokat mondott úgy, hogy mindvégig, szinte pislogás nélkül nézett a Spártai szemébe, s mikor megbeszélték, hogy egy hét múlva a Spártai felkeresi a Leányt, hogy megkezdje tanítását, s kibontsa szexualitásának zsenge szirmait, a Sors megrengette a világ oszlopait. A Spártai elbúcsúzott a leánytól, ki kedvesen megcsókolta, s úgy ült fel a vonatra, hogy nem emlékezett rá, miként ért oda. A Kegyetlen Szörnyeteg ekkor markolta meg a Spártai szívét, s odasúgta neki halkan, hogy vigyázzon, mert az ilyen kemény embert, ki a halál arcába is belenevet, érheti borzongató csalódás. Sokan azt mondják a Spártai nem hallotta e szavakat, várta a jövő hetet, a Tanítás kezdetét...